ÖNGYÓGYÍTÓ    KÉPEK

 

Osgyányi Sára: A lepke nem fél 2012 olaj-vászon 80x100

Az Attila úti megállóban vártam az Alagútnál. Nehéz volt elszakadni a régi élőhelyemtől, és átköltözni Pestre. Vártam a 105 buszra  és lefotóztam a lányt, aki büszkén nézett rám. Tiszteletet váltott ki belőlem a félelem-nélkülisége, az én-vállalása. Tudta, hogy fotózom őt, és nem zavarta, nem fordult el, ahogy mások, büszkén nézett rám végtelen hosszan, kezdtem úgy érezni, hogy nem is én fotózok, már nem én vagyok a megfigyelő és nem ő a téma, hanem hanem ő figyel meg engem, és én vagyok az ő belső témája. Zavarba-ejtő volt, hogy az ő természetes személyiség-ereje lazán megfordította a helyzetet. Sok képet kattintottam róla. Eltelt egy évszak, és kezembe került  a fotó, megláttam benne a festmény lehetőségét és felvázoltam frissen gyorsan. Aztán kellett még valami. Valami oda nem illő odaillő. Bevillant hogy a lepke. Rókalepke Visegrádról! A lepeke megmutatja a dolgok fonákját. Kiszolgáltatott, sebezhető főleg a városban főleg itt az Alagút előtti megállóban, (autók, beton, szmog, zajok ) de ez nem zavarja. Nem fél semmitől. Félhetne de nem fél. Szeretem a tagadó tematikát. Ez a kép a félelem egyfajta tagadása lesz. Amikor ráfestettem megkérdeztem Gyurkától, hogy szerinte átjön-e ezen a képen, hogy a lepke és a lány egy analógia, az ernyő az szárny...minden zöld csak ők világítanak a vörösek tartományában...tök egyéretelműen párok.....Gyurka azt mondta, még nem működik, tetszik neki, de nem áll össze, fessem lepkemintásra a lány ernyőjét. Ez tetszett. szellemileg, bár a direkt határát súrolta, de mindegy, mert tapasztaltam, hogy ami nekem direkt az másoknak ált. ködös, mert képnyelven nem szokás olvasni....stb  Tehát tetszett az ötlete, csak képfelépítésben látványbontó lett volna, de mégis kellet valami, így tétován próbaként, kis foltokat festettem az ernyő szélére. Úgy is hagytam, most már ha valaki ki akarja olvasni annak menni fog, és működik mint kép.

Irtóra tetszik ez a kép Sárci, ezért is hívtalak fel ujjongva amikor megláttam,hogy feltetted, de azóta is újra és újra nézegetem. Tetszik ahogyan nem mész bele a részletekbe, de mégis nagyon ütős, és kifejező az egész kompozíció. Nagyon Sáris színek jelennek meg a képen, ha csak hunyorítva nézem a képet, olyan mintha téged látnálak a "Sárcis" ruháidban elmosódva egy ablaküveg mögött. Ez a lány-lény tényleg igéző... a legtöbb ember tényleg annyira nincs kibékülve magával, hogy nem is szereti, ha fotózzák, nem hogy percekig belenézzen egy idegen kamerájába... Mert az idegenekkel való kapcsolatba kerülés nagyvárosi közegben általában bizalmatlanságot kelt, és ettől még jobban bezárkózunk, türelmetlenek leszünk, félünk, védjük kis egónk határait... Nem csoda, hisz annyiszor kell nap mint nap megvívni a harcot erre-arra adományt gyűjtőkkel, koldulókkal, valamilyen terméket reklámozókkal, szórólapozókkal, stb... hogy a pesti ember napszemüveg mögé rejtőzik, és még a füleit is bedugja (mondjuk MP3 lejátszó, mobiltelefon) , mert csak így tudja túlélni hogy nap mint nap rengeteg idegen ember próbál betörni a személyes privát szférájába... Ez sajnos ilyen nagy léptékben nem megy. Mert falun, ahol belátható, hogy kikkel találkozol naponta, ott valódi kommunikáció van, és bevállalható, viszont Pesten, ha minden ilyen "betolakodóra" odafigyelsz, és mindenkinek megadod azt az időt, amire tőled szüksége van, akkor nem tudod a napi teendőidet sem elvégezni....Hát ez a lány egészen különlegesen reagált a fotózásodra, az biztos....Félelemnek nyoma sincs a tekintetében és a testtartásában. Tetszik a lepkével való analógiája is, mondjuk én nem jöttem rá egyből, hogy ők összetartoznak, de nem is erre figyeltem, mert más miatt ragadott meg első körben a kép. A kép vizualitása csavarta el a fejem, az egyszerűsége, dinamizmusa, és nagyon erős kifejezőereje. Jelentésboncolgatás csak második körben érdekelt. Úgy is mondhatnám, hogy úgy hatott rám, mint valami drog, mert olyan érzésem volt, hogy mindenféle gondolatébresztés előtt egy nagy nonverbális és gondolatnélküli energia-flash vágott fejbe... 

Osgyányi Sára: Eltévedt Mária 2012 olaj-vászon 80x80

Ezt a képet sem értettem addig amíg nem festettem meg. Ez egy kemény harc volt, megláttam egy fotót a Terézvárosi Újság egyik oldalán és kikészültem tőle. Napokig őrlődtem rajta, fel akartam keresni a fotóst, aztán letettem róla, néha újra elővettem, hitetlenkedve nézegettem. Azt kérdeztem magamtól, hogy " Létezik ilyen? Mit csinál ez a nő? Nyílt nárcisztikus vallásgyakorlás?" Teljesen a hatása alá kerültem, mert kifejezte az egyik mély személyes gyökér-problémámat, a kereszténységgel kapcsolatos  ambivalenciámat. Egyszerre jött minden, elöntött a tiltakozó undor, az odatartozás visszavonhatatlan súlya, a tisztelet, és a ferde áldozatiság iránt érzett múló haragom....stb. Ahogy Zsuzsa szokta mondani, hogy milyen nehéz az, amikor egy emberből egyszerre jön a jó meg a rossz, azt is ismerem, és nekem az egyház is személy, Pál Feri el is nevezte Katolikának. Na jó, Katolika Anyaszentegyház-nak.

 Mária ezen a körmeneten szerintem minden szinten eltévedt. Először is sehogy se viheti ő a keresztet, az Jézusé, de mégis ő akarja vinni, a keze furán tétován áll, mintha mutatná is, meg tartaná is egyszerre a keresztet. Ez valami szereplés, "-én vagyok a hívő, a jó keresztény, az élet keresztjét vivő rendes, látványosan jó anya és jó hívő" Ezáltal túl nagyra nő az egója, szeginy férje csak egy háttérben figyelő kívülálló, ő meg a kereszttel látványosan vonul, és énekel.

 Miután megfestettem, sógornőm Zsóka, véleményét kérdeztem, hogy mit érez erről a képről. mert ő elemzésben meglátásokban jó, az ógörög, latin és a művészettörténeti műveltsége miatt is. Ő új dolgokra hívta fel a figyelmemet, amikor meglátta ezt. 

-Fordított kereszt jelenik meg a kompozícióban, mint tagadás-szimbólum 

-Minden szem máshova néz, állítólag Manet tudatosan élt ezzel a megjelenítéssel és ez nála azt fejezi ki, hogy  valami elveszett .

Most ez teljesen egy problémafeldolgozó kép volt, olyan mint a "Szép vagyok" sorozat. Foglalkoztam a jelenséggel, és azóta sokkal könnyebb szeretni mióta megfestettem.

Sőt én még tovább is mennék, nekem egyenesen az az érzésem támadt a képet nézegetve, hogy a férfi próbál a nőre nézni, de közéjük (illetve a szemkontaktust megakadályozva, a szemeik közé) áll a kereszt. Ami ezt a külvilágnak való kifelé megfelelés érzésemet erősíti az nekem is a nő keze, de számomra inkább olyan mozdulatnak tűnik, mintha húzná maga felé, hogy "nézzétek, ez hozzám tartozik, ez vagyok én" , de tényleg van benne valami tétovaság, mert ez a kereszttartó gesztus nem egy szenvedélyes belső meggyőződésen , vagy azonosuláson alapul, hanem inkább csak póz... Különben két kézzel markolná, vagy ölelné magához.:-) Meg mondjuk amúgy is ott a karján a gyerek. Mondjuk az mindenképp nehéz, hogy egy anyának mindenképpen  ott van a gyerek, bármivel foglalkozik , akár szenvedélyesen, akár nem, ezt én is érzem a saját életemben, ez most újabb gondolkodásra fog sarkallni... Rk

Ja, igen, közéjük áll a kereszt, sokszor a közvetlen környezetemben éltem meg ezt a közé-állást, elválasztást. A vallási, szellemi-filozófikus, vagy akár ezoterikus, bármilyen életvezetési ideológiák alkalmasak arra, hogy párok közé álljanak, valami "kinek van igaza" jelenségként. A szellemi meggyőződés, az egymásnak megadott szabadság, elfogadás, és szeretet nélkül mindenképpen fegyver egymás ellen. A hit-tételek szerinti élet farizeusi hierarchiát tud teremteni, amiben mindig valaki jobb, mint a másik, és öntelten mosolyog  a hiúság a 10parancsolat szerinti éltet látványa fölött. Valláskárosultságomat heverem ki, ígérem, már csak pár év és túl vagyok rajta. Erősen családrendszeri, beütésem anyai ágról ott áll mögöttem több tucat görög-katolikus pap és kántor tanító, aztán felnőttem a római katolicizmusban, ahonnan minden irányban kilógtam. Ez csak azért fájt, mert éreztem, hogy jelen van Jézus, aki nekem kell, csak nem engednek oda. A karizmatikus mozgalom otthonosabb, és igazibb számomra.      

Schnedarek Réka: "Halálos szerelem " 2012 április , 120cmX80 cm olaj, farost,

Ez a kép a pusztazámori arcok sorozat legújabb darabja. Leírom pár mondatban születésének történetét. Pár hete jöttem rá, hogy én tulajdonképpen a Tarot kártya Nagy Arkánumának a lapjait festem meg, pusztazámori arcok főszereplésével. Ez a gondolat ennél a képnél született meg. Innentől tudatosan törekszem arra, hogy teljessé váljon ez a sorozat. 22 képből fog állni. Ez a zámori születésű Palásthy Tibit ábrázoló kép a 13-as lap, a halál illusztrációja lesz. Ez első hallásra talán eléggé durván hangzik így, ám a Tarot lapokkal évek óta folyamatosan ismerkedve egyre inkább úgy érzem, hogy egyik lap sem hordoz negatív üzenetet. Csupán stációit képezik a  folyton változó formák világának, amelyben természeténél fogva semmi sem tartós, folyamatos változásnak van alárendelve. A halál néha félelmet kelt, pedig csak a felszíni forma hal meg, átalakul. A lényeg, az esszenciánk nem vész el. A halál az újjászületés előfeltétele. Ez az ember Pusztazámor egyik nagyon érdekes figurája. Közmunkásként dolgozik , többnyire egész nap a természetben. Kaszával, vagy talicskával látjuk leggyakrabban, rendezi Zámor vegetációját. Magányosan él egy lerobbant házban, szülei régen meghaltak. Hallottam róla, hogy egy tragikus szerelmi csalódás miatt egyszer ő is megpróbált véget vetni az életének. Bár nagyon hamar abbahagyta a közintézményben való tanulást, minden szabadidejét olvasással tölti. Már évekkel ezelőtt meglepett, hogy számos hétköznapi élethelyzetben gyönyörű irodalmi idézetekkel rukkol elő. Feloldhatatlan magány és mély szomorúság árad igéző tekintetéből, de egyfajta szabadság, vagányság is sugárzik belőle. Cudar körülmények között él, de szabadabban, mint bármelyikünk... Egy varjút nevelget, és szeret évek óta. A madár hűségesen várja őt a zámori kisbolt előtt, ahová Tibi pár percre beugrik , hogy ételt vegyen magának. Periférián él ő, sokan tartanak tőle, vagy értetlenkedve "ketyósnak" nevezik. Amikor fotóztam őt, sokat beszélgettem vele, és úgy érzem nagyon mélyen érintettek azok a dolgok, amiket mondott. Szerintem nincs semmi baj vele, ő  így jó, ahogy van,  csak sok, nagyon mély sebet kapott az élete során. De paradox módon a mély szomorúság mellett egyfajta derű, és életszeretet is sugárzik belőle folyamatosan, és ő is nagyon bátor tekintettel nézett bele a kamerámba (mint Sárci női modellje az Attila úton)  , ... Az árad a lényéből, hogy nem akar beolvadni az arctalan tömegbe, egyáltalán nem megalkuvó, és egy kis odafigyelést, szeretetet szeretne. Lényét halál lengi körül, de talán ő él igazán. A kép hátterében saját kis telkének kora tavaszi, még a nagy kizöldülő-kivirágzó újjászületés előtti állapotát láthatjuk. A faágakat állatkoponyákkal díszítette...Ő így érzi jól magát. Azt hiszem bennem is él egy ilyen "tibis" lélekrész, azzal, hogy megfestettem őt, barátkozom , és találkozom a bennem élő Palásthy Tibivel, és innentől, hogy felszínre, a tudat fényébe került,  már nem is annyira félelmetes többé. 

Réka, a pusztazámori arcokból számomra ez a csúcs-kép. Annyira kifejező, annyira átjön, ami mögötte van, hogy olyan érzésem van, ismerem ezt a figurát, már láttam valahol, de lehet, hogy csak a kollektív emlékképeinkből halászom elő, de mindenképp megvan! Képileg is nagyon tetszik, a forma kifejezi a tartalmat, a kócos hajra reflektálnak az ágak, a pasztellben tartott, visszafogott színfoltok vibrálása visszaadja  azt a belső nyugtalanságot, amit ez az ember megélhet. De a legerőteljesebb mégis a tekintet, amiben minden benne van...

                                2012 május         "Az Erő " 130cmx 80cm, olaj, farost 

Ez a képed is szépen van megfestve, csak itt érzek egyfajta disszonanciát az alak erő-állásban lévő pozíciója, és az arcáról sugárzó lágyság között. Egy harcost látunk, aki ugyanakkor mérhetetlenül szelíd. De ez egy izgalmas felvetés egyébként. Fekete-öves karatés világoskék, rózsaszín reflexekben, napfényárban, ütésre készen, de ellágyult tekintettel. Amivel nem tudok mit kezdeni, azok a lángok... se képileg, se tartalmilag nem tudom, miért lenne indokolt. Te mire gondoltál a lángok kapcsán? Számomra nem hozzáad a képhez, hanem inkább elvesz. Néha én is olyan bajban vagyok, hogy hol hagyjak abba egy képet, mi az, amit ráfessek még, és mi az, amit ha elhagyok, jobbat tesz neki. "A kevesebb néha több..." mondta egy művészettörténész barátom, és a mondatai sokszor csengtek már a fülemben festés közben. 

Osgyányi Sára: A 10 és a 27 éves lélekrész visszahívása 2012 olaj-vászon 60x80

Szürke vagyok és fiatalabb. Nincsenek ott a bőröm színei. A világ csak zöld és a fekete. Hiányoznak a színek. A lepke szintén lélekszimbólum, a 10 éves a kék kis pillangó, aki akkor hasadt le, amikor nyomasztó év jött kiskoromban, akkor Anyámat szerettem volna erősnek látni, de nem lehetett, és valami nem tudott bennem rendesen fejlődni, valamim elveszett, (a boldogságom, az életerőm) egy lélekrészem lehasadt.
A 27 éves koromban elköltözött lélekrészem a nappali pávaszem. Nagyon nehéz volt elmebeteggel élni.   
Ez a lélekdarabom az akkori párom évek óta tartó ellenem irányuló agressziója, öngyilkossági  kísérletei és fenyegetőzései.....egyéb dolgai.... idején hasadt le.. Kiment belőlem az élet, azt az erőt és önbizalmat vesztettem el, amivel meg lehetett volna oldani a helyzetet. Most, hogy már jól vagyok és minden a múlté, visszautaztam képzeletben, hogy megszerezzek újra minden lelki tartalmat, amit ott elvesztettem. Visszatértek hozzám. A lélekvisszahívás terápia végén, a sámán csak ennyit mond: -Üdvözöllek itthon! 

Milyen nagyszerű Sári, hogy a festés, is visszahozhat lélekrészeket. Hogy érzed, veled is maradtak?

A lepkemotívum az Attila úti megálló képed továbbgondolása, és itt talán még jobban működik. Érdekes, hogy neked a nagyváros, a villamosbelső az a tér, ahol biztonságban érezheted magad. 

Én is kifestettem magamból valamit, bár más jellegű, mint nálad. Az egyik árnyékszemélyiségemmel való találkozást éltem meg egy olyan kép festése kapcsán, ami egész más lett, mint aminek indult. 

Megkeresett egy kiadó, hogy illusztráljak egy mesekönyvet. Világmesék, mindenféle tájról. A sok-sok meséből egy ecuadori történetet választottam ki első képnek, ami alapján a kiadóval egyeztetni tudtuk volna az elképzeléseinket. A mesében az indián lányok nem tudnak férjhez menni, mert annyira tüzes, forró, maró a beszédük. A férfiak befogják a fülüket, és elrohannak. A sámán annyiban tud segíteni rajtuk, hogy a bennük lobogó tüzet áthelyezi az élettelen kőbe, de csak azzal a feltétellel, hogy haláluk után a lányok nem vigadhatnak őseik szellemével, hanem követni kell tüzüket a kőbe. A lányok elfogadták az ajánlatot, de szellemként ráeszmélnek, hogy mégsem olyan jó kőbe zártnak lenni. Azóta is perlekednek Ecuador három vulkánjának belsejében. 

Kiss Márta: A tüzes szavú kecsua lányok 2012, 60x50 cm, olaj, vászon

A kiadónak közben mégis más elképzelései támadtak a mesekönyvről, így a képeknek nem lett folytatása, de ezt nem is bántam. Ennek a képnek viszont örültem, és elgondolkoztatott, hogy a rengeteg meséből miért pont ezt választottam. Nyilván megtaláltam a közös szálat. Én is dolgozom magamon a tüzes beszéddel, a kirobbanó indulatokkal kapcsolatban. Jó volt ezt így kifesteni magamból. 

Szegény pasik. Apám jut az eszembe, Anyám és a három lánya között. Hát ez a kép nagyon kifejező. Még a legjobb emberi kapcsolatokban, házasságokban is megjelenik ez a negatív erő (szavakkal vívni) csak a lecsengetéséhez is ugyanúgy kell érteni, és akkor minden rendben, megúsztuk, és nem kerülünk bele az ecuadori vulkánba. 

Festészettechnikai kitérés:
Réka, a Halálos Szerelem képeden most néztem élőben a kiállításfelrakáskor, olyan élő eleven tört narancs,kék, zöld...stb bőrszínek villognak, hogy idéznem kell Edouard Vysekal-t 1890-ből: