KÖZÖSSÉGI JELENSÉGEK TÉMA


ZÁMORI   ARCOK

Oláh-fiúk, 2012 , 120cm x 80cm , olaj, farost

Ez a legújabb képem, még nincs is teljesen kész, de az átjáró téma bennem való aktív elevensége miatt ide kívánkozik, hogy mégiscsak, bár talán idő előtt, de ide másoljam, és írjak róla pár szót. Ez egy most elkezdett új sorozatom, a "Zámori arcok" első darabja. Nyáron lakóhelyem, a gyönyörű Pusztazámor tájait festettem, aztán a borongósabb, fénytelen, téli idők közeledtével, valami más téma után kellett néznem, mint a plein-air alkotás.  Rájöttem, hogy a táj szépsége lenyűgöz ugyan, és imádom anyagba önteni a fény állandóan, néha szinte drámai gyorsasággal változó játékát, azonban a tájak festésekor mindig kicsit hiányérzetem van, mert a legjobban az ember érdekel. Ez az összetett mikrokozmosz, amely minket tükröz, ha mélyen a szemébe nézek valakinek, az az érzésem támad, hogy ő is én vagyok kicsit, ő, a másik, az én személyiségem egy kis részét tükrözi kívülről, amely vagy azért vonz, mert olyannyira hasonlatos hozzám, vagy épp ellenkezőleg azért csodálom, mert olyan tulajdonságokkal rendelkezik, amelyek hiányoznak belőlem, kiegészítik hiányosságaimat, vagy ezek még csak lappangó állapotban vannak jelen bennem, ki kell fejlesztenem azokat magamban. Azt tapasztalom, hogy ha dühöt érzek valaki iránt, akkor tulajdonképpen mindig olyan emberi tulajdonsággal találkozom, amelyet önmagamban sem tudok elfogadni. Azonban,  ha szorosabb kapcsolatba kerülünk valakivel, azzal mindenképpen egy közös energiateret kezdünk alkotni, megjelenik egyfajta sajátos dinamika, amely a mi kettőnk kapcsolatára lesz jellemző. Ezt évek óta figyelem, és ez a jelenség mélységesen elbűvöl. 

A Zámori arcok sorozatának ötlete onnan ered, hogy Huppert Anna barátnőmnek sokszor meséltem az újdonsült falumról, Pusztazámorról ahol 6 éve élek a családommal. Ő hívta fel a figyelmemet arra, hogy úgy beszélek az itt lakó emberekről (főleg az őslakosokról), hogy engem hallgatva az az érzése támad, mintha valami mesebeli alakokkal teli mitikus történet elevenedne meg a szeme előtt. Ennek én nem is voltam tudatában, de ráeszméltem, hogy igen, ez tényleg igaz, úgy élem meg az idecsöppenést, mintha valami mesébe csöppentem volna. Az itt született emberek valami olyasfajta őserővel rendelkeznek, amelyet a városlakókból szinte teljesen kiirtott a civilizáció, az egymástól való elidegenedés. Ez az elemi őserő azokból is sugárzik, akik nem tudták helyes irányba fordítani erejüket és valamely szenvedélybetegség áldozataivá estek. A természetközeli, emberléptékű élet (mindenki mindenkit ismer) ebben a közel 1000 fős kisközösségben mindenkiből egyszeri és megismételhetetlen figurát varázsolt, mindenki  a közösség fontos tagja, aki fontos, akit számon tartanak, és aki nem a nagyvárosi  arctalan tömeg névtelen szereplője. A közös faluszintű ünnepségeken, "bulikon "olyan színes emberkavalkád vonul fel, ahol minden ember sziluettje ismerős, otthonos, mintha egy nagy család lennénk.30 éven keresztül Pesten élve ezt az érzést csak kicsiben,  a saját baráti társaságomon belül ismertem. Örülök, hogy a gyerekeim már ebbe a mesébe nőnek bele. 

Úgyhogy villámszerűen hasított belém tavaly nyár végén, hogy megfestem ennek  a számomra mitikus falunak a közösségét, azokat az embereket, akik itt születtek, itt nőttek fel, és kapcsolatba kerültem velük, fontosak, érdekesek , szimpatikusak, mitikus hősök számomra. 

Az első képem az Oláh- testvéreket ábrázolja, olyasfajta nyitottság, életöröm, természetesség árad belőlük, amely már nagyon ritka nagyvárosi környezetben. Háttérben szőlőlugas, amely számomra az őket képviselő növény, a szőlőszemekben koncentrálódott napfény lehetne az életerejüket reprezentáló szimbólum. Ez az első képem, ahol a tudatos és a tudattalan világom találkozik. Több hónap festés után, Sárival való felszabadult telefonos beszélgetés után ösztönszerűen jött a késztetés, hogy a bal oldali fiú, Tibi pólóján kanyarodó kobaltkék csíkok (amelyek pontosan olyan léptékűek voltak, mint absztrakt képeim csigavonalai) elszabaduljanak. Hozzásegített még ehhez a lépéshez az a tény, hogy tárnoki műtermembe érkezvén apósom nem a szokásos "Jó munkát!" felkiáltással üdvözölt, hanem így szólt: "Jó szórakozást!" Ez nagyon mélyen megérintett, mert épp előző nap olvasgattam C. G. Jung önéletrajzát, amelyet ötletszerűen felcsaptam, egyfajta lelki útmutatás kereséseként, (gyakran teszek ilyet) és annál a leírásnál nyílt ki, amelyben Jung arról számolt be,  hogy felébressze szunnyadó kreatív erőit, egyfajta terápiaként minden nap pár órát tudatosan játszik, városokat épít, kavicsból, kis kövekből. Ez nagyon megfogott. Emlékezteti magát a kreatív játékosságra, minden alkotótevékenység egyik legfontosabb összetevőjére. Mikor apósom száját elhagyták ezek a szavak, akkor villámszerűen hatolt belém a felismerés, hogy évek óta túl komolyan veszem a munkát, elfelejtettem "játszani. "Ez adta meg a végső lökést ahhoz, hogy újra játsszak. Innentől színes 2 dimenziós erővonalak szabadultak el a képemen, átszőve a 3 dimenziós szőlőindákkal tarkított valóságot. Ügyeltem arra, hogy ez a tudattalan kontrollálva legyen, ne "egye meg" a látványt. Végül is csak a fiúk terjedtek ki, a környezetükből nem érte őket erőszakos behatás. Így nem engedtem a tudattalannak, hogy veszélyeztesse a tudatost, ami számomra az őrültséggel lenne egyenlő. Ezzel a játékkal azt akartam szimbolikusan elmesélni, hogy a fizikai világ formái  állandó változásnak vannak kitéve, a valóság egy képlékeny valami, amit mi formálunk. Mi formáljuk saját valóságunkat. Ez a teremtés. A festő pedig duplán teremt, mert ezt az egészet anyagba önti.  Ez a kép tehát egyfajta átjáró lehet a tudatos és a tudattalan képi világom  között. 

Azon a ponton Réka, amikor megőrültél, és elkezdted kivinni a ruhára nyomott grafikának a vonalait, és bele-indáztattad a háttérbe, ott azon a ponton azt hiszem véglegesen feloldoztad magadat Kovács Attila mesterünk ránk mért kemény szellemi tanai alól. És még lelkiismeret-furdalásod sem volt! 

Jung Jung Jung, Réka, amióta beszéltünk róla, folyton eszembe jut a játék. Egy verőfényes tavaszi napon kihajoltam a műteremablakon, ömlött a fény a Vörösmarty utcában, eszméletlen világosság élmény volt, minden csupa mozgó sziluett a fényes betonon....autók, biciklisek, járókelők....és elhatároztam hogy a tőlem lehetséges legkönnyedebben fogom megfesteni, úgy, hogy elengedem a végeredmény-fanatizmusomat, hogy csak a pillanat örömében legyek festés közben, hogy végre az egész egy nagy játék legyen. Homo ludens!

Sári

A Vörösmarty utca 2012 február utolsó napján 80x100 olaj-vászon 

 Most Rékuc olyan ünnepelhetnékem van a legújabb képed miatt! Tedd fel ide kérlek! A Zámori arcok sorozatod,  hatalmas áttörés. Megváltoztál, és jött a tavasz is. Ezt  a képet folyamatosan néznem kell, mert vonz és nem értem, papi stóla, bulikalap, álomszerű papír-kígyó tekereg síkban és térben egyszerre....Amikor megláttam, ugráltam örömömben. Kész. Egyszer csak fogtad magad, és minden gond nélkül, lazán kisétáltál egy új önkifejezési dimenzióba. Azt éreztem, hogy elkezdtél mesélni, és nagyon várom a folytatást, a következő képedet! Ha egyáltalán nem ismernélek, csak ezt a képet látnám tőled, akkor nyughatatlan lennék és mindent meg akarnék tudni rólad.

És íme: 

Sch.Réka: "Gabesz pantokrátor" 120cm x 80 cm olaj, farost 

Sárci, olyan jó, hogy tetszik az új sorozatom, és tényleg egybevágnak a témáink. A tegnapi telefonbeszélgetésünk óta sokszor eszembe jut ez a közvetlen környezet téma. Rájöttem, hogy csak belülről kifelé haladva ismerhetjük meg a világot, a közvetlen minket ért hatásokból kiindulva. Ezért számomra annak van létjogosultsága, ha a belső mikrokozmoszomat a saját lelki erővonalaimat, vagy a közvetlen környezetemet, találkozásaimat, engem ért hatásokat festem meg. Ha a természet felépítését nézem, akkor is azt látom, hogy a sejtek a hozzájuk legközelebb álló sejteken keresztül küldik tovább az infókat, és így eljutnak az adott organizmuson belül mindenhová, viszont, ha a sejtszintű kommunikációban zavar áll be, (pl a rákos sejtek kontrollálatlan szaporodása) akkor ez az egész test működésére kihat . Azért írom ezt le, mert minden banalitása ellenére ez nagy felfedezés számomra. Itt vág egybe Sári a témánk, miszerint a legbizalmasabb és kevésbé bizalmas barátok,  családtagok, ismerősökön keresztül vezet az út kifelé, a nap mint nap futólag látott emberekhez, laza szálakhoz, és az idegenekhez... 

Tizen-húszon éves koromban állandóan a családomat rajzoltam, egy ceruzával, és egy papírtömbbel követtem őket mindenhová, néha már biztosan az agyukra mentem. De ezeket a rajzokat a mai napig őrzöm, mert bár rajzilag "fejletlenebbek" voltak a mai tudásomnál, ennél bensőségesebb képeket azóta sem csináltam. Azóta sem láttam senkit ennyire tisztán a maguk teljes valójában, mint a szüleimet és a hugomat. A Zámori sorozat azért is ad rengeteg energiát most nekem, mert úgy érezm, ez az itteni gyökéreresztésem része. Olyan embereket festek, akikkel többnyire szinte nap mint nap összefutok a faluban, és bár többségüket nem ismerem mélyen,  mégis sziluettjük beleégett a retinámba, a perifériás látómezőm állandó szereplői, és ezért talán nem nagyképű állítás, hogy mégiscsak rá tudok érezni lényük legmélyebb rétegeire. Sárci, nem érzem azt, hogy megváltoztam volna, csak visszatértem a lényem, a lelkem esszenciájához. Az egyetemi évek, a szakmai tudás megszerzése eltávolított a saját lelki folyamataimtól, kritikai érzékemtől, illetve, nem fonódott össze száz százalékosan  a festményeimmel. De nagyon jól érezted, hogy változás van, most egy újraegyesülés történt. Ez a folyamat sok képzőt végzett társunkkal megtörténik, jól emlékszem arra az időre, amikor te is rátaláltál a saját hangodra, témáidra.... ez mindig nagyon látványos változás, mert valami hatalmas energialöketet kap ilyenkor az ember, és csak tódulnak hozzá a képötletek. Arra is emlékszem,amikor Zsuzsi elkezdte, a pszicho-rajzait, és amikor a gyerekkori , Debrecen központú teljességvilága belefolyt a festményeibe... 

A "Zámori arcok" sorozatban Réka, nálad előjött a vidéki emberi magatartás kontra városi ember téma, azt látom, hogy erre reagál az én "Tükröződős árnyékvetős"  sorozatom.  

Árnyékok és víztükör 2012 olaj-vászon 115x130

Akik tükröződnek és akik árnyékot vetnek 2012 olaj-vászon 110x84 

Itt a szürkeség-színesség különböző világai szociális értelműek, ez a mondat, mint kód azt hiszem mindent elmond.

Az emberi határok érdekeltek, ezt a kintről befelé ívelő vonalat vettem át magamban: idegenek, ismerősök, barátok, és legközelebbi bizalmas barátok.  

Sári

Nagyon jók ezek a képek Sári! Különösen az tetszik, ahogy a két világ találkozik: az egyik képen a figurák rásétálnak a vízre, a másikon pedig a tükröződő vízben jelenik meg a "másvilág"... szuper ötletek.

Köszi Márti, olyan nehéz erről írni, mert süketen, némán, mozgókép-látványként hatott rám az a téma, amiből megfestettem, szavak, fogalmak nélkül született képek, amiket én is később értettem meg, sokat néztem és lassan rájöttem, hogy mit is akarok kifejezni ezzel. (így voltam az Átkelés a Szabadság hídon képpel is) 
             Tükröződni és árnyékot vetni, annyira más, merően ellentétes dolgok, amik ugyanúgy belőlünk alakulnak, minket jelenítenek meg. Ha egy pocsolyába belenézek, ott hullámoznak a színeim, a napszak színfrekvenciái, és a környezetem. Ha betonon, vagy homokpadon állok fényben, ott van alattam az egynemű egyszínű árnyékom. Ugyanúgy együtt mozdul velem, mint a tükröződésem, de nincs tartalma, csak folt. Ennyi az összes jelenléte. Nem ad vissza, nem tud rólam semmit, csak a leglátványosabbat ismeri, csak a legkisebbet mutatja meg belőlem : a határaimat. Ha az árnyékomra nézek, gyakran a vak korlátolt fizikai anyagban mozgó létezés és a bezártság jut az eszembe. Ha a tóparton a fák tükröződéseit nézem a vízen, akkor meg valami korláttalanság, valami nagy szabadság érzése fog el, a tükörkép játszik, megmutatkozik, mesél, ferdít, szórakoztat, új és új megismeréseket tár elém. Ehhez a két ellentéthez (árnyék és víztükör) kapcsolom azt, amikor egy közösséget jelképező körben áll egy ember, mindenki őt nézi, és mindenki máshogy látja, attól függően, hogy ki mennyire képes látni valójában őt, vagyis lelki értelemben ki milyen tükröző felület. Van akiben kirajzolódik róla valami egyöntetű árnyék, mondjuk azt mondja, ez a személy tipikusan becsületes, mogorva és túlérzékeny, ha figyelek rá, jó munkatársam lehet. Vagy szelíd és befolyásolható, balra fésüli a haját, valahogy nem bízok meg benne. Ezek sablonos vélemények, olyanok mint az árnyékok. Körvonalak amit valami gondolat-massza kitölt. A tükröződés más. Az a másik ember jelenlétének a valódi megélése: "Hiába fürösztöd magadban, csak másban moshatod meg az arcodat" Ez a kép József Attilánál is ugyanezt az analógiát hordozza. Visszatükrözni valakit óriási dolog, talán ez lehet a létezés kalandja. Ha nincs tükröződés akkor magány van. Ha nincs tükröződés, akkor senki nem ismerheti meg magát. 

Lájk! Az, ahogy megfogalmazod a gondolataidat, nagyon sok mindent hozzáad a képeidhez Sári. A kép magában is működik, kell is, hogy működjön, hisz elsősorban a vizuális nyelvet használjuk, de amikor elolvasom a kép kapcsán felmerülő gondolataidat, mintha nyitnál egy újabb ajtót. Az ajtón keresztül egy fényes és tág térbe érek, ahol kezembe adsz egy nagyítót, hogy bizonyos dolgokat azon keresztül szemléljek meg. Amiről írsz megérint és elgondolkoztat. 
Olyan érdekes, hogy ezt a tükröződős-árnyékvetős játékot Zsuzsi hidas képein is felfedeztem. 

Vagy Zsuzsi lombárnyékos képei is ide kívánkoznának... ott is fő motívum  az árnyék téma...

Márti, úgy örülök, hogy megemlítetted a mítikus világot, mint az örökké jelen lévő, örök érvényű témát. Én ezt a Pusztazámorra való kiköltözésünk óta látom, lehet, hogy nem csak helyfüggő, hanem életkorfüggő dolog is ez, de nekem egészen biztosan segített a tisztábban látáshoz az, hogy csendes, madárfüttyös, stresszmentes helyre költöztünk, ahol jobban kinyílik az ember harmadik szeme. :-)

Itt élesebben látom meg az emberekre ráaggatott állandó mítikus jelzőket, próbálom az adott karakterrel , vagy a hozzá fűződő viszonyommal kapcsolatban támadt vízióimat megfesteni. A kép, amin most dolgozom, két helyi alkoholistát ábrázol, Olivért és Ferit, akiket egész Zámor ismer, többnyire a sarki kisbolt előtt isznak, beszélgetnek... Ők úgy válnak a személyes mítoszom részévé, hogy naponta látom őket, integetek nekik már messziről, vagy pár szót váltunk a bolt előtt... ők egy olyan problémát szimbolizálnak számomra, ami nagyon is személyes, saját magamon is érzem, hogy milyen nagy vonzerő van az alkohol bódító hatásában, hogy egy olyan kapcsológombbá tud válni, amelyet megnyomva a problémáink, feszültségeink, saját idegrendszerünket felörlő aggodalmas gondolataink egy csapásra feledésbe merülnek,  és így egyfajta érzéstelenítő injekcióként hat az alkoholmámor. Ez is kapu lehet az időtlenségbe, azonban mindamellett, hogy  roncsolja szervezetünket, a gyakorlati gondolkodásra, és cselekvésre is képtelenné tesz. Eckhart Tolle-től hallottam először ezt a megfogalmazást, de azóta is nagyon találónak érzem, hogy az alkohol, vagy drogmámor  nem a gondolat fölé történő emelkedéssel juttat el a mámorító teljességérzésbe, hanem a gondolat alá történő süllyedéssel. Ezzel szemben a józan, pótszerek nélküli időtlenség állapotába való kerüléskor bármikor előhívhatjuk elménk problémamegoldó funkcióit. Ezért festem Olivért és Ferit. Olivéren már nagy pusztítást végzett az alkohol, ez mind fizikumán, mind szellemi megnyilvánulásaiban nyomot hagyott, pedig süt róla, hogy nagyon jóindulatú, szelíd ember. Folyton mosolyog, de ez a mosoly nála inkább az érzéstelenített,  bekábított  tudatlanságról árulkodik, mint valódi örömről.  Maga az érzéstelenítés szó is elég plasztikusan fejezi ki a tényt, miszerint az alkohol végső soron érzés-telenné teszi az embert. Ami nem csak a negatív , de a pozitív érzések elől, az életöröm elől is elzárja az utat. Innen a "bárgyú"  mosoly. Feri rozés üvegéből látomás tűnik elő. Az igazi elcsodálkozás okozta élményforrás , amely motívumot itt a saját gyerekkoromból vettem. Gyerekként hosszú órákon keresztül nézegettem a napon sütkérező bodobácstelepeket, a legnagyobb létöröm, és teljességérzés állapotában. Ezt az élményt akartam itt térre is időre fittyet hányva Ferinek, és ezzel magamnak is, (mert Feri is én vagyok) egy kép erejéig  kölcsönadni, hogy emlékeztessem őt is és magamat is erre a teljességérzésre, hogy a boldog megnyugvásért ne kelljen lehúznia a rozés üvegbe szorult maradék bort. Íme a kép: 

"Otoshi uke", avagy: Feri és Olivér a kisbolt előtt;120X80 cm, olaj, farost 

Minden benne van ebben a képben! Imádom! Amúgy mi az az "Otoshi uke"? 

S.

Sárci az otoshi uke a másik újdonsült szenvedélyemmel, a karatéval kapcsolatos. Az egyik shotokan formagyakorlat (jion) magyarázása közben a sensei-ünk azt magyarázta, hogy az otoshi uke , amely egy védekező mozdulat,  pontosan olyan, mint amikor a kocsmában a pulton könyökölnek az alkoholfogyasztók, nos nekem Olivér spontán módon pontosan ezt a mozdulatot produkálta, (ráadásul még bárpult sem kellett neki hozzá annyira profi) amikor lefotóztam a kisbolt előtti péksüteményt szállító kosarakon könyökölve, ezért is vettem bele ezt a japán szót a kép címébe. 

Na erre sose jöttem volna rá magamtól!!

Réka, nagyon tetszik és fel is kavar ez a kép. Ha nem olvastam volna a leírást, gondban lennék a kép értelmezésével, nem érteném az üvegből kiáradó mágikus bogarakat (dejó, bodobács! Mi suszterbogárnak hívtuk…) mi meg temetőbogaraknak hívtuk, (teli volt vele gyermekkorom varázskertje a Guyon Richárd utca 11 elképesztően mesébe illő környezete , beszúrok nektek egy képet az ősfenyős varázskertről, a napokban visszamentem ide fotózni, megrendülten álltam hosszú percekig a ház előtt : )

ezt a temetőbogár kifejezést  tényleg indokolja a hátukra felpingált mintázat, a verőköltő bodobács szót harminc éves koromban hallottam először és azóta is nagyon tetszik...) és az alkoholista szentet sem… persze ettől függetlenül is tetszene, mert szépen van megfestve, vonzanak a színei, és vonz a misztikuma is… de a kép hátterét ismerve: betalál.

Nekem úgy tűnik, több féle mitikus világ létezik. Van egy általánosan kódolható, a kollektív tudatalattiból származó, és van egy az egyénre jellemző mitikus világ. Az utóbbi megértéséhez, felfogásához általában szükséges az egyéni mitológia megalkotójának a magyarázata. Nekem ez a kép azért megható, mert az alkoholizmus téma mélyen érint és nagyon bánt. Tetszik az a szeretetteljes odafordulás, rajongás, ahogy ezekhez a pusztazámori emberekhez közelítesz. Azon is elgondolkoztam, amit arról írsz, hogy Sárival mind a kettőtöket foglalkoztat az, hogy a legbizalmasabb és kevésbé bizalmas barátok,  családtagok, ismerősökön keresztül vezet az út kifelé, a nap mint nap látott emberekhez, laza szálakhoz, és az idegenekhez, illetve, hogy a közvetlenül ért hatásokból kifele indulva érthetjük meg a tágabb világot.

Én néha pont fordítva vagyok ezzel. Olyan karaktereket festek meg, akikhez igazából semmi közöm.

Valami miatt szeretem a furcsa, olykor már groteszk figurákat is… Mindenféle karaktert imádok festeni, sokszor fejből. Igazából ezek bennem is élnek, és úgy tekintem őket, mint a Nagy Egész egy egy csodálatos megnyilvánulását, a tapasztalás világába dobott lelkeket. Talán az asztrológia is azért érdekel annyira, mert foglalkoztat az a kozmikus erő, ami az emberek karakterét formálja.

Ma mindenki kap egy pohár fényt  67x65 cm, 2012 (ha lelakkozom, lesz róla jobb fotó is)

Ez egy új kép, az ominózus karakterekkel.

Az emberek lefestésével nem belülről kifele akarok eljutni, talán inkább fordítva: a karakterük által magamban is rá akarok csodálkozni valamire.

Márti! Napokig motoszkált a fejemben ez a témamegközelítési különbség, amiről írsz. Igazából mindig rá kell jönnöm, hogy a kettő (a kint és bent) ugyanaz, csak néha elfelejtem, hogy ez mindenre érvényes. A diplomadolgozatomban is boncolgattam ezt a témát, mert magamon is észrevettem, hogy mindig arra csodálkozom rá a világból, ami valamilyen formában pontosan  a saját lelkem állapotát reprezentálja, legyen ez absztrakt, vagy figurális téma. Itt is igaz lehet az, hogy végül is mindegy hogy kívülről befelé vagy belülről kifelé haladunk, ez csak egy módszertani különbség... Csak most nekem jobban esik olyan emberek által gyógyítgatni az "énrészeimet", akikhez valamilyen formában érzelmileg kötődöm. És lehet ez a szociális kapcsolódás számára egy egészen laza, felszínes szál is akár, csak az a lényeg, hogy a modellem, lelki alkata, személyisége lelkileg megérintsen. Tetszik, hogy azt írod, hogy a karakterek megfestése által  rá akarsz csodálkozni magadban valamire... Ezt ugye úgy érted, hogy ezeket a figurákat, lelki alkatuk lenyomatát felfedezed magadban is? Nagyon tetszik ez a bisztró jelenet, az egész banális élethelyzet egyszerre misztikummá válik, amiatt, hogy itt italként fényt szolgálnak fel...A fényt felszolgáló lányka , ha nem látjuk a tálcán lévő fénnyel teli poharakat, akár egy számítógép monitora előtt ücsörgő , és a monitor fénye által megvilágított nő is lehetne...és erre itt van az egyik asztalnál ugyanez a jelenség, csak egy laptopozó fiú formájában. Amúgy az általad festett arcok szinte általános sajátossága az, hogy olyanok, mintha belülről fény áradna belőlük... 
amúgy a Zámori arcoknál is rájöttem arra, hogy így vagy úgy, de velük is magamat festem, mert ez a sok karakter , vagy csírájában, vagy kiteljesedve, de bennem él, és a képeken kihangsúlyozott emberi tulajdonságok vagy azért érdekelnek, mert szeretném, ha egyes jellemzőkből több lenne bennem, más tulajdonságokat meg igyekszem meggyógyítani  magamban. 

Portrét ritkán festek, mégis kevés olyan közeli ismerősöm van, aki ne szerepelne valamilyen formában a képeimen. Megkérem, hogy pózoljanak egy egy mozdulathoz, legyenek modellek, de igazából egy saját történet szereplőiként jelennek meg. A történet pontossága legtöbbször lényegtelen, igazából a néző kitalálhatja a saját változatát.

Már megint valami terrortámadás, vagy csak a cisz ment mellé? 90x130 cm, 2008

Ezen a képen az apám és egy barátnőm gyerekkori valója jelenik meg egy elképzelt helyzetben. Az ismerősök modellek egy képhez, ami bennem keletkezett. Nem törekszem a portrészerűségre, de nem is akarok teljesen elvonatkoztatni a modell személyiségétől, valamilyen szinten az ő karakterük is belekerül a képbe. (És azért itt is játszom az idősíkokkal.)

 2012. szeptember 18.:

Tangó 2012, 60x70 cm, olaj, vászon

A városi történetek újabb darabja. Nem árulok el titkot, hogy a Moszkva tér a háttér. Meglepően ezt sokan kitalálták már. Megint keverem a képzeletet a hétköznapi élet figuráival. Egyre több alakot és egyre több mozgást vonok be a képekbe. Ez a felfogás folytatódik a következő városi történet-képen: a téma az utcán hevert. Nem tudtam mellette csak úgy elmenni.

Hé, haver! 2012 60x70 cm, olaj, vászon 

2012. dec. 14.:

Itt van egy újabb kép a városi történetek sorozatból:

A címével egy kicsit gondban vagyok. Eredetileg azt gondoltam, hogy legyen Gyász, de ez mégsem megfelelő. 

Számomra benne van a múlt és a jelen, a ragaszkodás és az elengedés. Van ötletetek? 

címötletem: Hogyan mondjam meg neki?

Az oroszlán ott fent már kiöntötte magából, a nő meg nem tudja még hogyan kéne, pedig nagyon  jólesne neki is úgy kiadni magából, mint az oroszlánnak, csak nem meri mert fél. Inkább sms, mint felhívni... pedig jó lenne mondani mondani egyenletes sugárban :)

Jó az irány, Sári, végül egy rövid, frappáns címnél maradtam: Üzenetek. (Üzenet a múltból, mely kifolyik az oroszlán száján, üzenet, ami csak születőben van, és a jövőben majd megkapja valaki...)

Ennek a képnek direkt nem adtam címet:

Cím nélkül - 60x70 cm, olaj, vászon, 2012

mégpedig azért nem, mert semmivel nem akartam befolyásolni a nézőt. Úgy tűnt, ebbe a képbe annyi mindent bele lehet látni, hogy teljesen rábízom a néző fantáziájára. 

Valami új dolog is elkezdődik itt: hogy alakulhat át egy "valós" vagy "reális" tér egy kicsit absztrakttá, vagy másképp fogalmazva: hogy fér meg egy absztraktabb képi világ a figurális ábrázolással.  

Ez számomra a jövő témáját fejezi ki. Apa-fia, előd-utód, az apa átad valamit a fiúnak, és a fiú előre néz az élet a jövő felé, valamilyen úton vannak, valami felé irányulnak, épp mozgásban megálltak, de mindjárt elindulnak, valahonnan valahova tartanak. Nagyon tetszik. 

Az az érdekes, hogy amikor ezt a képet festettem, még nem tudtam, hogy gyerekem lesz, pedig Bubuka már megfogant...