ECCE  HOMO


Schnedarek Réka: ECCE HOMO (160x90) olaj, vászon

Ez számomra nagy mű, pláne az többi glóriás képeddel együtt. Jól kódolható az üzenet!





Osgyányi Sára: Érzők és érzéstelenek 2012 olaj-vászon 120x80


A Deák téri Aquvarium medencéjénél lampionok alatt ülnek az emberek, akkor, amikor a nyári este elkezdődik. Némelyiküknek van bőrszíne, némelyiküknek nincs, hogy kiemeljem, bizonyos nézőpontokból  mekkora különbségek vannak az emberek között. Van aki beleolvad a környezet szürkületi kékes árnyalataiba, és így olyan, mintha nem is annyira lenne ott. A Lélekvisszahívás képemhez kapcsolódik a tartalom. Nagyon egyszerűen fogalmazva, itt vannak akik jelen vannak, és érzik az életet és a másik embert, vannak akik nem. Most csak azt kutatom, hogy lehet úgy nézni a dolgokat, hogy a legvalódibb valóságnak az érzést veszem. Minden fontos fogalmat visszahúzok, és maradjon az érzés. Az érzés mint a lélek mozdulata. Érzés és érzéshiány. Ha nincs érzés, jönnek az érzéspótló dolgok, az ego durva ügyei pl. a düh, pusztító hatalmaskodás, harag, indulat, sértett hiúság, sztorizási késztetés, beképzeltség, gőg, bosszú....ezeket úgy nézem, mint az érzelmi sivárság szeméttelepét, ahol részeink azért vesztegelnek, mert nem sikerült megsemmisülni időben. Őszinte érzéseket átélni, az nagyon bátor dolog....könnyebb elnyomni őket, mert átélni azt ami valódi odabent, néha félelmetes szabadesés az ismeretlenbe. Részleges megsemmisülés. És megtisztulás. Sokan sokfélét gondolnak az érzésekről, most ez csak az én személyes verzióm, és útkereső összegzésem. Nekem feladatom és egyik fontos élettémám lett, hogy meg tudjam különböztetni az érző állapotokat az érzéstelenektől. Meg az embereket is. 


Schnedarek Réka: Az elvesztett Egység nyomában (A la recherche de l'Unité perdue) , akril, vászon, 40cm50cm


Sárikám! 
Imádom ezt az izgalmasan kavargó vízfelületet, nekem a vizeid mindig a Jungi értelemben vett tudattalant juttatják eszembe. A felső rész, ahol ücsörögnek az emberek, az meg a tudatos szféra, az, amit a tudat fénye már megvilágított, az az élet a cselekvés, az érzések, a 3 dimenziós valóság. Persze így, hogy a tudatos területen is "mászkálnak" érzéstelen figurák, így még izgalmasabb a dolog, mert számomra olyan, mintha azok a zombikként élő szürke alakok a tudattalan kavargó habjaiból vetődtek volna az élők, és érzők közé... Szerintem az ilyen emberek a saját tudattalanuk foglyaiként tévelyegnek a világban, és csak reménykedhetünk, hogy a gondviselés egyszer megadja nekik azt, hogy a szeretet léket ejtsen ezen az őket a világtól elválasztó félelem szőtte és gyűlöletburkon és megrepessze azt. Így egyszer majd nem kell elzárniuk magukat a végtelen Isteni szeretettől, és talán megtapasztalhatják, hogy milyen jó megmerítkezni benne, majd pazarlóan tovább adni azt. Az én témám, ha nem is teljesen, de eléggé rárímel arra, amivel most foglalkozol. Az elvesztett egység nyomában című képem a teljesség, egység érzését kereső emberi lény fájdalmát, és folytonos kiegészülésre vágyó tudattalan törekvését ábrázolja. A tudás fájáról való evés (az elme folyamatos agyalása, monológja és az idősíkok,( múlt-jövő) közti ugrálása által létrejövő szenvedés, ami megakadályozza, h érezzük a jelen teljességét ) utáni elveszett paradicsomi állapotot siratja, a könnyeket a női oldal vállalja fel, neki talán könnyebben megy a sírás. A fragmentált, hol fényben, hol árnyékban levő arc- és lélekrészek  találnak rá a másik emberben őket kiegészítő lélekrészekre. Én inkább azt gondolom, hogy minden emberben vannak ilyen sötétben lévő, nem integrált lélekrészek, amiket csak más emberekkel való kapcsolódásunk, megéléseink által vagyunk képesek integrálni magunkba. Végül is ezt a témát festettem a portréimban is, csak itt most egy általános összegzését festettem meg ennek a gondolatnak. Néha nagyon fájdalmasak, néha boldogítóak ezek a tapasztalási folyamatok. 



Réka,
Ahogy néztem ezt a képet (még mielőtt bármit olvastam róla), jópár kérdés vetült fel bennem.
Hogyan fér össze a szimbólumok halmozása az absztrakt terekkel és a figurativitással? Tudatos döntés alapján születik-e meg a kép kidolgozottsága? A formák direkt ennyire elnagyoltak és kidolgozatlanok? A formanyelv alkalmas-e arra, hogy kifejezze a mögötte lévő tartalmat? – amit bevallom az írásod olvasásáig nem nagyon találtam, talán nem tudtam mit kezdeni a szimbolika összetettségével, vagy halmozásával, de az is lehet, hogy egyszerűen az nem tetszett, ahogyan a kép meg van festve. Valahogy olyan taszító és kaotikus érzést keltett bennem. Az íráson egyébként elámultam, hogy milyen jól meg tudod fogalmazni a gondolataidat, és az is átjött, hogy milyen mélységeket élsz át. De számomra az írásból és a képből más információ jön át.
Az eddigi képeid világa számomra koherens (gondolok például a portrésorozatra), ott is megjelennek szimbólumok, meseszerű elemek, de ott mégis van egy olyan döntés-sorozat, meg egy olyan arányrendszer, ami egyben tartja a képeket. Ez most viszont egy egészen új vonal…

Engem meg meglepett, hogy ide feltetted, meg a katalógusodba is beleraktad, mert szerintem ez a kép nem hozza a beletett tartalmakat, mert festészetileg nincs megoldva. Talán úgy festetted, olyan nagy, mindent elsöprő lelki küzdelemben, hogy attól már a festői tudásod kikapcsolódott, és most ha ránézel nem is a festményt látod, hanem a személyes nagyon fontos elemi küzdelmedre emlékszel általa, és azért nem látod, kívülről. A többi képedben tudás és érzés egyszerre vannak, legjobb példa most nekem a Halálos szerelem c. képed. Azok nekem befogadónak a tudásod a jó megoldások, miatt, az egységesen kezelt formavilág a színek.....minden ami tudás, amiatt átjönnek és átélhetőek, mert jó meg van csinálva, ésszel, és lélekkel egyaránt. Ja és az egyesülő szexuális absztrakt képed is katarzis, mert festészetileg megoldott, ezt látom és élvezem először, jó nézni, profi, élvezem, ezért beengedem, nézem nézem, és áramlik bennem a tartalom, amit bevisz. Ennél meg csak tiltakozom. De tudom, hogy pl Zsuzsinak tetszik és azt is érteni szeretném hogy miért. Lehet, hogy a torz arcokra vagyok túlérzékeny. Eleve a porté őrült kockázatos, mert odaidézünk valakit, aki ott lesz a lakásban és minket néz. A potré alól nem lehet kivonni magunkat, mert a társas (sebezhető) énünket markolja be, ha megfestettem, olyan mint egy családtag létező erő.

2012. 12. 16:

Igen, én a Fb-on néztem ezeket a képeket Réka, és én is csodálkoztam, hogy felraktad… mert az rögtön látszott, hogy valami nagy intenzitású érzések hullámoznak benned, és olyan történésekben lehetsz benne, amiben a mélységeiddel találkozol, és tényleg van olyan, hogy valami szétfeszít, és le kell festeni… de ezek a képek amolyan terápia-képeknek tűnnek, ami inkább a lelki utad, mint a festészeti fejlődésed része… ahol inkább az a fontos, hogy valamit kiadj magadból, de maga a festészeti forma nem átgondolt.
Jó, hogy megfested ezeket, ha kikívánkoznak, azon viszont lehet, hogy érdemes lenne elgondolkozni, hogy az ilyen jellegű képek mennyire legyenek publikusak, és mennyire van helyük a katalógusban a többi munkáid mellett. 

KÖZÖSSÉGI JELENSÉGEK TÉMA


ZÁMORI   ARCOK



Oláh-fiúk, 2012 , 120cm x 80cm , olaj, farost

Ez a legújabb képem, még nincs is teljesen kész, de az átjáró téma bennem való aktív elevensége miatt ide kívánkozik, hogy mégiscsak, bár talán idő előtt, de ide másoljam, és írjak róla pár szót. Ez egy most elkezdett új sorozatom, a "Zámori arcok" első darabja. Nyáron lakóhelyem, a gyönyörű Pusztazámor tájait festettem, aztán a borongósabb, fénytelen, téli idők közeledtével, valami más téma után kellett néznem, mint a plein-air alkotás.  Rájöttem, hogy a táj szépsége lenyűgöz ugyan, és imádom anyagba önteni a fény állandóan, néha szinte drámai gyorsasággal változó játékát, azonban a tájak festésekor mindig kicsit hiányérzetem van, mert a legjobban az ember érdekel. Ez az összetett mikrokozmosz, amely minket tükröz, ha mélyen a szemébe nézek valakinek, az az érzésem támad, hogy ő is én vagyok kicsit, ő, a másik, az én személyiségem egy kis részét tükrözi kívülről, amely vagy azért vonz, mert olyannyira hasonlatos hozzám, vagy épp ellenkezőleg azért csodálom, mert olyan tulajdonságokkal rendelkezik, amelyek hiányoznak belőlem, kiegészítik hiányosságaimat, vagy ezek még csak lappangó állapotban vannak jelen bennem, ki kell fejlesztenem azokat magamban. Azt tapasztalom, hogy ha dühöt érzek valaki iránt, akkor tulajdonképpen mindig olyan emberi tulajdonsággal találkozom, amelyet önmagamban sem tudok elfogadni. Azonban,  ha szorosabb kapcsolatba kerülünk valakivel, azzal mindenképpen egy közös energiateret kezdünk alkotni, megjelenik egyfajta sajátos dinamika, amely a mi kettőnk kapcsolatára lesz jellemző. Ezt évek óta figyelem, és ez a jelenség mélységesen elbűvöl. 
A Zámori arcok sorozatának ötlete onnan ered, hogy Huppert Anna barátnőmnek sokszor meséltem az újdonsült falumról, Pusztazámorról ahol 6 éve élek a családommal. Ő hívta fel a figyelmemet arra, hogy úgy beszélek az itt lakó emberekről (főleg az őslakosokról), hogy engem hallgatva az az érzése támad, mintha valami mesebeli alakokkal teli mitikus történet elevenedne meg a szeme előtt. Ennek én nem is voltam tudatában, de ráeszméltem, hogy igen, ez tényleg igaz, úgy élem meg az idecsöppenést, mintha valami mesébe csöppentem volna. Az itt született emberek valami olyasfajta őserővel rendelkeznek, amelyet a városlakókból szinte teljesen kiirtott a civilizáció, az egymástól való elidegenedés. Ez az elemi őserő azokból is sugárzik, akik nem tudták helyes irányba fordítani erejüket és valamely szenvedélybetegség áldozataivá estek. A természetközeli, emberléptékű élet (mindenki mindenkit ismer) ebben a közel 1000 fős kisközösségben mindenkiből egyszeri és megismételhetetlen figurát varázsolt, mindenki  a közösség fontos tagja, aki fontos, akit számon tartanak, és aki nem a nagyvárosi  arctalan tömeg névtelen szereplője. A közös faluszintű ünnepségeken, "bulikon "olyan színes emberkavalkád vonul fel, ahol minden ember sziluettje ismerős, otthonos, mintha egy nagy család lennénk.30 éven keresztül Pesten élve ezt az érzést csak kicsiben,  a saját baráti társaságomon belül ismertem. Örülök, hogy a gyerekeim már ebbe a mesébe nőnek bele. 
Úgyhogy villámszerűen hasított belém tavaly nyár végén, hogy megfestem ennek  a számomra mitikus falunak a közösségét, azokat az embereket, akik itt születtek, itt nőttek fel, és kapcsolatba kerültem velük, fontosak, érdekesek , szimpatikusak, mitikus hősök számomra. 
Az első képem az Oláh- testvéreket ábrázolja, olyasfajta nyitottság, életöröm, természetesség árad belőlük, amely már nagyon ritka nagyvárosi környezetben. Háttérben szőlőlugas, amely számomra az őket képviselő növény, a szőlőszemekben koncentrálódott napfény lehetne az életerejüket reprezentáló szimbólum. Ez az első képem, ahol a tudatos és a tudattalan világom találkozik. Több hónap festés után, Sárival való felszabadult telefonos beszélgetés után ösztönszerűen jött a késztetés, hogy a bal oldali fiú, Tibi pólóján kanyarodó kobaltkék csíkok (amelyek pontosan olyan léptékűek voltak, mint absztrakt képeim csigavonalai) elszabaduljanak. Hozzásegített még ehhez a lépéshez az a tény, hogy tárnoki műtermembe érkezvén apósom nem a szokásos "Jó munkát!" felkiáltással üdvözölt, hanem így szólt: "Jó szórakozást!" Ez nagyon mélyen megérintett, mert épp előző nap olvasgattam C. G. Jung önéletrajzát, amelyet ötletszerűen felcsaptam, egyfajta lelki útmutatás kereséseként, (gyakran teszek ilyet) és annál a leírásnál nyílt ki, amelyben Jung arról számolt be,  hogy felébressze szunnyadó kreatív erőit, egyfajta terápiaként minden nap pár órát tudatosan játszik, városokat épít, kavicsból, kis kövekből. Ez nagyon megfogott. Emlékezteti magát a kreatív játékosságra, minden alkotótevékenység egyik legfontosabb összetevőjére. Mikor apósom száját elhagyták ezek a szavak, akkor villámszerűen hatolt belém a felismerés, hogy évek óta túl komolyan veszem a munkát, elfelejtettem "játszani. "Ez adta meg a végső lökést ahhoz, hogy újra játsszak. Innentől színes 2 dimenziós erővonalak szabadultak el a képemen, átszőve a 3 dimenziós szőlőindákkal tarkított valóságot. Ügyeltem arra, hogy ez a tudattalan kontrollálva legyen, ne "egye meg" a látványt. Végül is csak a fiúk terjedtek ki, a környezetükből nem érte őket erőszakos behatás. Így nem engedtem a tudattalannak, hogy veszélyeztesse a tudatost, ami számomra az őrültséggel lenne egyenlő. Ezzel a játékkal azt akartam szimbolikusan elmesélni, hogy a fizikai világ formái  állandó változásnak vannak kitéve, a valóság egy képlékeny valami, amit mi formálunk. Mi formáljuk saját valóságunkat. Ez a teremtés. A festő pedig duplán teremt, mert ezt az egészet anyagba önti.  Ez a kép tehát egyfajta átjáró lehet a tudatos és a tudattalan képi világom  között. 

Azon a ponton Réka, amikor megőrültél, és elkezdted kivinni a ruhára nyomott grafikának a vonalait, és bele-indáztattad a háttérbe, ott azon a ponton azt hiszem véglegesen feloldoztad magadat Kovács Attila mesterünk ránk mért kemény szellemi tanai alól. És még lelkiismeret-furdalásod sem volt! 

Jung Jung Jung, Réka, amióta beszéltünk róla, folyton eszembe jut a játék. Egy verőfényes tavaszi napon kihajoltam a műteremablakon, ömlött a fény a Vörösmarty utcában, eszméletlen világosság élmény volt, minden csupa mozgó sziluett a fényes betonon....autók, biciklisek, járókelők....és elhatároztam hogy a tőlem lehetséges legkönnyedebben fogom megfesteni, úgy, hogy elengedem a végeredmény-fanatizmusomat, hogy csak a pillanat örömében legyek festés közben, hogy végre az egész egy nagy játék legyen. Homo ludens!
Sári
A Vörösmarty utca 2012 február utolsó napján 80x100 olaj-vászon 



 Most Rékuc olyan ünnepelhetnékem van a legújabb képed miatt! Tedd fel ide kérlek! A Zámori arcok sorozatod,  hatalmas áttörés. Megváltoztál, és jött a tavasz is. Ezt  a képet folyamatosan néznem kell, mert vonz és nem értem, papi stóla, bulikalap, álomszerű papír-kígyó tekereg síkban és térben egyszerre....Amikor megláttam, ugráltam örömömben. Kész. Egyszer csak fogtad magad, és minden gond nélkül, lazán kisétáltál egy új önkifejezési dimenzióba. Azt éreztem, hogy elkezdtél mesélni, és nagyon várom a folytatást, a következő képedet! Ha egyáltalán nem ismernélek, csak ezt a képet látnám tőled, akkor nyughatatlan lennék és mindent meg akarnék tudni rólad.
És íme: 


Sch.Réka: "Gabesz pantokrátor" 120cm x 80 cm olaj, farost 


Sárci, olyan jó, hogy tetszik az új sorozatom, és tényleg egybevágnak a témáink. A tegnapi telefonbeszélgetésünk óta sokszor eszembe jut ez a közvetlen környezet téma. Rájöttem, hogy csak belülről kifelé haladva ismerhetjük meg a világot, a közvetlen minket ért hatásokból kiindulva. Ezért számomra annak van létjogosultsága, ha a belső mikrokozmoszomat a saját lelki erővonalaimat, vagy a közvetlen környezetemet, találkozásaimat, engem ért hatásokat festem meg. Ha a természet felépítését nézem, akkor is azt látom, hogy a sejtek a hozzájuk legközelebb álló sejteken keresztül küldik tovább az infókat, és így eljutnak az adott organizmuson belül mindenhová, viszont, ha a sejtszintű kommunikációban zavar áll be, (pl a rákos sejtek kontrollálatlan szaporodása) akkor ez az egész test működésére kihat . Azért írom ezt le, mert minden banalitása ellenére ez nagy felfedezés számomra. Itt vág egybe Sári a témánk, miszerint a legbizalmasabb és kevésbé bizalmas barátok,  családtagok, ismerősökön keresztül vezet az út kifelé, a nap mint nap futólag látott emberekhez, laza szálakhoz, és az idegenekhez... 
Tizen-húszon éves koromban állandóan a családomat rajzoltam, egy ceruzával, és egy papírtömbbel követtem őket mindenhová, néha már biztosan az agyukra mentem. De ezeket a rajzokat a mai napig őrzöm, mert bár rajzilag "fejletlenebbek" voltak a mai tudásomnál, ennél bensőségesebb képeket azóta sem csináltam. Azóta sem láttam senkit ennyire tisztán a maguk teljes valójában, mint a szüleimet és a hugomat. A Zámori sorozat azért is ad rengeteg energiát most nekem, mert úgy érezm, ez az itteni gyökéreresztésem része. Olyan embereket festek, akikkel többnyire szinte nap mint nap összefutok a faluban, és bár többségüket nem ismerem mélyen,  mégis sziluettjük beleégett a retinámba, a perifériás látómezőm állandó szereplői, és ezért talán nem nagyképű állítás, hogy mégiscsak rá tudok érezni lényük legmélyebb rétegeire. Sárci, nem érzem azt, hogy megváltoztam volna, csak visszatértem a lényem, a lelkem esszenciájához. Az egyetemi évek, a szakmai tudás megszerzése eltávolított a saját lelki folyamataimtól, kritikai érzékemtől, illetve, nem fonódott össze száz százalékosan  a festményeimmel. De nagyon jól érezted, hogy változás van, most egy újraegyesülés történt. Ez a folyamat sok képzőt végzett társunkkal megtörténik, jól emlékszem arra az időre, amikor te is rátaláltál a saját hangodra, témáidra.... ez mindig nagyon látványos változás, mert valami hatalmas energialöketet kap ilyenkor az ember, és csak tódulnak hozzá a képötletek. Arra is emlékszem,amikor Zsuzsi elkezdte, a pszicho-rajzait, és amikor a gyerekkori , Debrecen központú teljességvilága belefolyt a festményeibe... 

A "Zámori arcok" sorozatban Réka, nálad előjött a vidéki emberi magatartás kontra városi ember téma, azt látom, hogy erre reagál az én "Tükröződős árnyékvetős"  sorozatom.  

Árnyékok és víztükör 2012 olaj-vászon 115x130




Akik tükröződnek és akik árnyékot vetnek 2012 olaj-vászon 110x84 

Itt a szürkeség-színesség különböző világai szociális értelműek, ez a mondat, mint kód azt hiszem mindent elmond.
Az emberi határok érdekeltek, ezt a kintről befelé ívelő vonalat vettem át magamban: idegenek, ismerősök, barátok, és legközelebbi bizalmas barátok.  
Sári

Nagyon jók ezek a képek Sári! Különösen az tetszik, ahogy a két világ találkozik: az egyik képen a figurák rásétálnak a vízre, a másikon pedig a tükröződő vízben jelenik meg a "másvilág"... szuper ötletek.

Köszi Márti, olyan nehéz erről írni, mert süketen, némán, mozgókép-látványként hatott rám az a téma, amiből megfestettem, szavak, fogalmak nélkül született képek, amiket én is később értettem meg, sokat néztem és lassan rájöttem, hogy mit is akarok kifejezni ezzel. (így voltam az Átkelés a Szabadság hídon képpel is) 
             Tükröződni és árnyékot vetni, annyira más, merően ellentétes dolgok, amik ugyanúgy belőlünk alakulnak, minket jelenítenek meg. Ha egy pocsolyába belenézek, ott hullámoznak a színeim, a napszak színfrekvenciái, és a környezetem. Ha betonon, vagy homokpadon állok fényben, ott van alattam az egynemű egyszínű árnyékom. Ugyanúgy együtt mozdul velem, mint a tükröződésem, de nincs tartalma, csak folt. Ennyi az összes jelenléte. Nem ad vissza, nem tud rólam semmit, csak a leglátványosabbat ismeri, csak a legkisebbet mutatja meg belőlem : a határaimat. Ha az árnyékomra nézek, gyakran a vak korlátolt fizikai anyagban mozgó létezés és a bezártság jut az eszembe. Ha a tóparton a fák tükröződéseit nézem a vízen, akkor meg valami korláttalanság, valami nagy szabadság érzése fog el, a tükörkép játszik, megmutatkozik, mesél, ferdít, szórakoztat, új és új megismeréseket tár elém. Ehhez a két ellentéthez (árnyék és víztükör) kapcsolom azt, amikor egy közösséget jelképező körben áll egy ember, mindenki őt nézi, és mindenki máshogy látja, attól függően, hogy ki mennyire képes látni valójában őt, vagyis lelki értelemben ki milyen tükröző felület. Van akiben kirajzolódik róla valami egyöntetű árnyék, mondjuk azt mondja, ez a személy tipikusan becsületes, mogorva és túlérzékeny, ha figyelek rá, jó munkatársam lehet. Vagy szelíd és befolyásolható, balra fésüli a haját, valahogy nem bízok meg benne. Ezek sablonos vélemények, olyanok mint az árnyékok. Körvonalak amit valami gondolat-massza kitölt. A tükröződés más. Az a másik ember jelenlétének a valódi megélése: "Hiába fürösztöd magadban, csak másban moshatod meg az arcodat" Ez a kép József Attilánál is ugyanezt az analógiát hordozza. Visszatükrözni valakit óriási dolog, talán ez lehet a létezés kalandja. Ha nincs tükröződés akkor magány van. Ha nincs tükröződés, akkor senki nem ismerheti meg magát. 

Lájk! Az, ahogy megfogalmazod a gondolataidat, nagyon sok mindent hozzáad a képeidhez Sári. A kép magában is működik, kell is, hogy működjön, hisz elsősorban a vizuális nyelvet használjuk, de amikor elolvasom a kép kapcsán felmerülő gondolataidat, mintha nyitnál egy újabb ajtót. Az ajtón keresztül egy fényes és tág térbe érek, ahol kezembe adsz egy nagyítót, hogy bizonyos dolgokat azon keresztül szemléljek meg. Amiről írsz megérint és elgondolkoztat. 
Olyan érdekes, hogy ezt a tükröződős-árnyékvetős játékot Zsuzsi hidas képein is felfedeztem. 


Vagy Zsuzsi lombárnyékos képei is ide kívánkoznának... ott is fő motívum  az árnyék téma...


Márti, úgy örülök, hogy megemlítetted a mítikus világot, mint az örökké jelen lévő, örök érvényű témát. Én ezt a Pusztazámorra való kiköltözésünk óta látom, lehet, hogy nem csak helyfüggő, hanem életkorfüggő dolog is ez, de nekem egészen biztosan segített a tisztábban látáshoz az, hogy csendes, madárfüttyös, stresszmentes helyre költöztünk, ahol jobban kinyílik az ember harmadik szeme. :-)
Itt élesebben látom meg az emberekre ráaggatott állandó mítikus jelzőket, próbálom az adott karakterrel , vagy a hozzá fűződő viszonyommal kapcsolatban támadt vízióimat megfesteni. A kép, amin most dolgozom, két helyi alkoholistát ábrázol, Olivért és Ferit, akiket egész Zámor ismer, többnyire a sarki kisbolt előtt isznak, beszélgetnek... Ők úgy válnak a személyes mítoszom részévé, hogy naponta látom őket, integetek nekik már messziről, vagy pár szót váltunk a bolt előtt... ők egy olyan problémát szimbolizálnak számomra, ami nagyon is személyes, saját magamon is érzem, hogy milyen nagy vonzerő van az alkohol bódító hatásában, hogy egy olyan kapcsológombbá tud válni, amelyet megnyomva a problémáink, feszültségeink, saját idegrendszerünket felörlő aggodalmas gondolataink egy csapásra feledésbe merülnek,  és így egyfajta érzéstelenítő injekcióként hat az alkoholmámor. Ez is kapu lehet az időtlenségbe, azonban mindamellett, hogy  roncsolja szervezetünket, a gyakorlati gondolkodásra, és cselekvésre is képtelenné tesz. Eckhart Tolle-től hallottam először ezt a megfogalmazást, de azóta is nagyon találónak érzem, hogy az alkohol, vagy drogmámor  nem a gondolat fölé történő emelkedéssel juttat el a mámorító teljességérzésbe, hanem a gondolat alá történő süllyedéssel. Ezzel szemben a józan, pótszerek nélküli időtlenség állapotába való kerüléskor bármikor előhívhatjuk elménk problémamegoldó funkcióit. Ezért festem Olivért és Ferit. Olivéren már nagy pusztítást végzett az alkohol, ez mind fizikumán, mind szellemi megnyilvánulásaiban nyomot hagyott, pedig süt róla, hogy nagyon jóindulatú, szelíd ember. Folyton mosolyog, de ez a mosoly nála inkább az érzéstelenített,  bekábított  tudatlanságról árulkodik, mint valódi örömről.  Maga az érzéstelenítés szó is elég plasztikusan fejezi ki a tényt, miszerint az alkohol végső soron érzés-telenné teszi az embert. Ami nem csak a negatív , de a pozitív érzések elől, az életöröm elől is elzárja az utat. Innen a "bárgyú"  mosoly. Feri rozés üvegéből látomás tűnik elő. Az igazi elcsodálkozás okozta élményforrás , amely motívumot itt a saját gyerekkoromból vettem. Gyerekként hosszú órákon keresztül nézegettem a napon sütkérező bodobácstelepeket, a legnagyobb létöröm, és teljességérzés állapotában. Ezt az élményt akartam itt térre is időre fittyet hányva Ferinek, és ezzel magamnak is, (mert Feri is én vagyok) egy kép erejéig  kölcsönadni, hogy emlékeztessem őt is és magamat is erre a teljességérzésre, hogy a boldog megnyugvásért ne kelljen lehúznia a rozés üvegbe szorult maradék bort. Íme a kép: 




"Otoshi uke", avagy: Feri és Olivér a kisbolt előtt;120X80 cm, olaj, farost 

Minden benne van ebben a képben! Imádom! Amúgy mi az az "Otoshi uke"? 
S.

Sárci az otoshi uke a másik újdonsült szenvedélyemmel, a karatéval kapcsolatos. Az egyik shotokan formagyakorlat (jion) magyarázása közben a sensei-ünk azt magyarázta, hogy az otoshi uke , amely egy védekező mozdulat,  pontosan olyan, mint amikor a kocsmában a pulton könyökölnek az alkoholfogyasztók, nos nekem Olivér spontán módon pontosan ezt a mozdulatot produkálta, (ráadásul még bárpult sem kellett neki hozzá annyira profi) amikor lefotóztam a kisbolt előtti péksüteményt szállító kosarakon könyökölve, ezért is vettem bele ezt a japán szót a kép címébe. 

Na erre sose jöttem volna rá magamtól!!
Réka, nagyon tetszik és fel is kavar ez a kép. Ha nem olvastam volna a leírást, gondban lennék a kép értelmezésével, nem érteném az üvegből kiáradó mágikus bogarakat (dejó, bodobács! Mi suszterbogárnak hívtuk…) mi meg temetőbogaraknak hívtuk, (teli volt vele gyermekkorom varázskertje a Guyon Richárd utca 11 elképesztően mesébe illő környezete , beszúrok nektek egy képet az ősfenyős varázskertről, a napokban visszamentem ide fotózni, megrendülten álltam hosszú percekig a ház előtt : )



ezt a temetőbogár kifejezést  tényleg indokolja a hátukra felpingált mintázat, a verőköltő bodobács szót harminc éves koromban hallottam először és azóta is nagyon tetszik...) és az alkoholista szentet sem… persze ettől függetlenül is tetszene, mert szépen van megfestve, vonzanak a színei, és vonz a misztikuma is… de a kép hátterét ismerve: betalál.
Nekem úgy tűnik, több féle mitikus világ létezik. Van egy általánosan kódolható, a kollektív tudatalattiból származó, és van egy az egyénre jellemző mitikus világ. Az utóbbi megértéséhez, felfogásához általában szükséges az egyéni mitológia megalkotójának a magyarázata. Nekem ez a kép azért megható, mert az alkoholizmus téma mélyen érint és nagyon bánt. Tetszik az a szeretetteljes odafordulás, rajongás, ahogy ezekhez a pusztazámori emberekhez közelítesz. Azon is elgondolkoztam, amit arról írsz, hogy Sárival mind a kettőtöket foglalkoztat az, hogy a legbizalmasabb és kevésbé bizalmas barátok,  családtagok, ismerősökön keresztül vezet az út kifelé, a nap mint nap látott emberekhez, laza szálakhoz, és az idegenekhez, illetve, hogy a közvetlenül ért hatásokból kifele indulva érthetjük meg a tágabb világot.
Én néha pont fordítva vagyok ezzel. Olyan karaktereket festek meg, akikhez igazából semmi közöm.
Valami miatt szeretem a furcsa, olykor már groteszk figurákat is… Mindenféle karaktert imádok festeni, sokszor fejből. Igazából ezek bennem is élnek, és úgy tekintem őket, mint a Nagy Egész egy egy csodálatos megnyilvánulását, a tapasztalás világába dobott lelkeket. Talán az asztrológia is azért érdekel annyira, mert foglalkoztat az a kozmikus erő, ami az emberek karakterét formálja.


Ma mindenki kap egy pohár fényt  67x65 cm, 2012 (ha lelakkozom, lesz róla jobb fotó is)

Ez egy új kép, az ominózus karakterekkel.
Az emberek lefestésével nem belülről kifele akarok eljutni, talán inkább fordítva: a karakterük által magamban is rá akarok csodálkozni valamire.

Márti! Napokig motoszkált a fejemben ez a témamegközelítési különbség, amiről írsz. Igazából mindig rá kell jönnöm, hogy a kettő (a kint és bent) ugyanaz, csak néha elfelejtem, hogy ez mindenre érvényes. A diplomadolgozatomban is boncolgattam ezt a témát, mert magamon is észrevettem, hogy mindig arra csodálkozom rá a világból, ami valamilyen formában pontosan  a saját lelkem állapotát reprezentálja, legyen ez absztrakt, vagy figurális téma. Itt is igaz lehet az, hogy végül is mindegy hogy kívülről befelé vagy belülről kifelé haladunk, ez csak egy módszertani különbség... Csak most nekem jobban esik olyan emberek által gyógyítgatni az "énrészeimet", akikhez valamilyen formában érzelmileg kötődöm. És lehet ez a szociális kapcsolódás számára egy egészen laza, felszínes szál is akár, csak az a lényeg, hogy a modellem, lelki alkata, személyisége lelkileg megérintsen. Tetszik, hogy azt írod, hogy a karakterek megfestése által  rá akarsz csodálkozni magadban valamire... Ezt ugye úgy érted, hogy ezeket a figurákat, lelki alkatuk lenyomatát felfedezed magadban is? Nagyon tetszik ez a bisztró jelenet, az egész banális élethelyzet egyszerre misztikummá válik, amiatt, hogy itt italként fényt szolgálnak fel...A fényt felszolgáló lányka , ha nem látjuk a tálcán lévő fénnyel teli poharakat, akár egy számítógép monitora előtt ücsörgő , és a monitor fénye által megvilágított nő is lehetne...és erre itt van az egyik asztalnál ugyanez a jelenség, csak egy laptopozó fiú formájában. Amúgy az általad festett arcok szinte általános sajátossága az, hogy olyanok, mintha belülről fény áradna belőlük... 
amúgy a Zámori arcoknál is rájöttem arra, hogy így vagy úgy, de velük is magamat festem, mert ez a sok karakter , vagy csírájában, vagy kiteljesedve, de bennem él, és a képeken kihangsúlyozott emberi tulajdonságok vagy azért érdekelnek, mert szeretném, ha egyes jellemzőkből több lenne bennem, más tulajdonságokat meg igyekszem meggyógyítani  magamban. 

Portrét ritkán festek, mégis kevés olyan közeli ismerősöm van, aki ne szerepelne valamilyen formában a képeimen. Megkérem, hogy pózoljanak egy egy mozdulathoz, legyenek modellek, de igazából egy saját történet szereplőiként jelennek meg. A történet pontossága legtöbbször lényegtelen, igazából a néző kitalálhatja a saját változatát.


Már megint valami terrortámadás, vagy csak a cisz ment mellé? 90x130 cm, 2008

Ezen a képen az apám és egy barátnőm gyerekkori valója jelenik meg egy elképzelt helyzetben. Az ismerősök modellek egy képhez, ami bennem keletkezett. Nem törekszem a portrészerűségre, de nem is akarok teljesen elvonatkoztatni a modell személyiségétől, valamilyen szinten az ő karakterük is belekerül a képbe. (És azért itt is játszom az idősíkokkal.)


 2012. szeptember 18.:

Tangó 2012, 60x70 cm, olaj, vászon

A városi történetek újabb darabja. Nem árulok el titkot, hogy a Moszkva tér a háttér. Meglepően ezt sokan kitalálták már. Megint keverem a képzeletet a hétköznapi élet figuráival. Egyre több alakot és egyre több mozgást vonok be a képekbe. Ez a felfogás folytatódik a következő városi történet-képen: a téma az utcán hevert. Nem tudtam mellette csak úgy elmenni.



Hé, haver! 2012 60x70 cm, olaj, vászon 


2012. dec. 14.:
Itt van egy újabb kép a városi történetek sorozatból:


A címével egy kicsit gondban vagyok. Eredetileg azt gondoltam, hogy legyen Gyász, de ez mégsem megfelelő. 
Számomra benne van a múlt és a jelen, a ragaszkodás és az elengedés. Van ötletetek? 

címötletem: Hogyan mondjam meg neki?
Az oroszlán ott fent már kiöntötte magából, a nő meg nem tudja még hogyan kéne, pedig nagyon  jólesne neki is úgy kiadni magából, mint az oroszlánnak, csak nem meri mert fél. Inkább sms, mint felhívni... pedig jó lenne mondani mondani egyenletes sugárban :)

Jó az irány, Sári, végül egy rövid, frappáns címnél maradtam: Üzenetek. (Üzenet a múltból, mely kifolyik az oroszlán száján, üzenet, ami csak születőben van, és a jövőben majd megkapja valaki...)

Ennek a képnek direkt nem adtam címet:

Cím nélkül - 60x70 cm, olaj, vászon, 2012

mégpedig azért nem, mert semmivel nem akartam befolyásolni a nézőt. Úgy tűnt, ebbe a képbe annyi mindent bele lehet látni, hogy teljesen rábízom a néző fantáziájára. 
Valami új dolog is elkezdődik itt: hogy alakulhat át egy "valós" vagy "reális" tér egy kicsit absztrakttá, vagy másképp fogalmazva: hogy fér meg egy absztraktabb képi világ a figurális ábrázolással.  


Ez számomra a jövő témáját fejezi ki. Apa-fia, előd-utód, az apa átad valamit a fiúnak, és a fiú előre néz az élet a jövő felé, valamilyen úton vannak, valami felé irányulnak, épp mozgásban megálltak, de mindjárt elindulnak, valahonnan valahova tartanak. Nagyon tetszik. 

Az az érdekes, hogy amikor ezt a képet festettem, még nem tudtam, hogy gyerekem lesz, pedig Bubuka már megfogant...










ÁTJÁRÓ TÉMA


Átkelés a Szabadság hídon 105x130

Ebben a témában a fokozatosan múló fény halála érdekelt. Az utolsó sugarak a nappal és az éjszaka között, és a híd is a „két világ közötti” érzést adja nekem.
Érdekel a létköz állapot. (Halál után, következő élet előtt.) Az élet utáni tér minősége. Minden ilyen témájú könyvet kiolvasok, ami a kezembe akad, messzire merészkedő pszichiáterek írásait keresem, hipnózis-terápiás regressziós kutatásokat, stb… az fogott meg, hogy bármilyen orvos bármilyen pácienst visz vissza, ugyanaz az a konkrét egységes világ-rend, és értékrend van a túloldalon. Mindenki ugyanazzal a megmérettetéssel találkozik. Azt sugallják ezek az írások, mintha most álomban lennénk, és odaát lenne a valóság. Szeretek így gondolkodni. Amikor kiskoromban megtanultam olvasni, első könyvem a Brumi (mackó kalandjai) volt, utána a Dzsungel könyve Haranghy Jenő bámulatos tusrajzaival, aztán jött az élet a halál után R.A. Moody-tól.
2011 dec:
Ma a születés és halál átjáróin gondolkoztam, azon, hogy a nő teste átjáró. Az élet közösségi ügy, a halál meg magántörténet, mert az anyánk testébe érkezünk, és ha leéltük a magunkét, a sajátunkéból távozunk.

Kiss Márti:

Igen, Sári, a nő teste, mint átjáró! Milyen szép kép. A nő testén keresztül érkezünk a világra szellemi otthonunkból. A szellem kiissza a felejtés poharát, testbe bújik, tapasztal, és a halál átjáróján visszatér hazájába, ahol megpihen, s míg dolgát nem végzi, újra és újra visszatér, hogy újabb tapasztalatokat szerezzen.

Már gyerekként is arra gondoltam, hogy kell lennie valaminek, ami túl van a látható és kézzelfogható világon. Egyértelmű volt, hogy léteznek más világok és lények, amiket, akiket nem látok, nem érzékelek. Ebből következően mindig is kerestem a kapcsolódást a különféle világok között, legyen az létsíkok, vagy akár kultúrák közötti kapcsolódás. A képek teret adnak a kapunyitogatásra. Elsősorban magamon belülre: megfesthetem egyszerre mindazt, amit látok, és mindazt, amit elképzelek… vagy megsejtek.
A művészre és művészetre úgy gondolok, mint egy átjárásra… kapcsolódni a lényünk és létezésünk esszenciáihoz, és áthozni valamit a kézzelfogható, anyagi világba.
Itt van két kép 2006ból: itt magát az átjárást festettem meg. Emberek, lények, akik megtalálják az átjárókat… 

          

Átjárók 1, 2, 60x50 cm / kép, 2006

   
   Szabadság 100x100 cm, 2006

Ez is egy átjáró-kép. Kívül az alvó tömeg. Van, aki ébredezik, és vannak, akik belépnek a körbe, a középpont felé tartva.

Ablak, 40x30 cm, 2011

Ez a kép úgy indult, hogy Ingres képeket nézegettem, és gondoltam, jó lenne egy kis festés-gyakorlat. Comtesse d’ Haussonville arca ihletett. Aztán jött az az ötlet, hogy nem az egész arc látszik, hanem mintha egy dimenziók között nyíló ablakból kukucskálna át a grófnő. Óhatatlanul eszembe jutott restaurátor múltam… olykor előfordul, hogy egy kép alatt egy egészen más képet találnak, és ha a nagy tudomány úgy ítéli, hogy az alsó kép értékesebb, elkezdik letisztítania felső réteget. A restaurátor úgynevezett tisztítóablakot nyit, és előfordult már, hogy egy arc tényleg kikandikált…
Ezen aztán lehet még filozofálni, a nézőre bízom.

Üzenet, 60x50 cm, 2011

Ez a kép is egy technikai játékkal indult, amihez pont Sári adta az indítólökést. Sári homeopátia-képeiről beszélgettünk, a nagy méretben festett arc festészeti kérdéseiről. Ez már akkor is motoszkált bennem, amikor megnéztem Bottero képeit… most aztán úgy gondoltam, kipróbálom, hogy tudom megoldani a „nagy arcot”. A nagy méret persze nem csak technikailag, de filozófiailag is izgatott. 2011. 11. 14-én ezt írom a naplómba:
Izgalmas ez a nagy méret, már a rajzon is látszik. Nekem mindig is tetszett, amikor méretkülönbségekkel játszottak, akár Egyiptomban, akár a középkorban… és ennek mindig jelentése volt, egyfajta szellemi hierarchiára utalt. És ahogy kibontakozik ez az arc itt a vásznon, rögtön érzem, hogy valami olyan minőség jön be vele a képbe, ami túlmutat az emberin… egy más dimenzió lényét idézi meg.
Szeretnék ilyen lényeket festeni, akik emlékeztetnek…
Az első kompozícióban is kilógott az arc a keretből, éreztetve a ráközelítést, de aztán rájöttem, hogy „ablak”, vagyis átjáró mögé szeretném rakni, mert így jobban átjön az az üzenete, amit fentebb is pedzegettem. Éreztet valami olyasmit, hogy az a lény egy másik dimenzióhoz tartozik. A szájából kireppenő madarak pedig üzenetet hoznak. A madarak amúgy is olyan lények, akik ég és föld között közvetítenek.

Márti, varázsaltosra festetted ezt a képet, még a végén integrálom Ingrest, ami nálam nagy szó. Annyira hárítottam  és toltam el magamtól a kimért, behódoló klasszicizmust, hogy még államvizsgán is kihúztam őt. Ez jel volt, hogy el kéne már végre fogadnom. Debrecenben a Halköz Galériában Eszter, a galériavezető Feri lánya mesélte, hogy amikor az Artmarketen eladta az Üzenet testvérét, a Benéz a Hold képet, akkor sírt, és ahogy mondta láttam, hogy jön elő belőle megint ugyanaz az érzés, tudtam azonosulni vele. (Sári idezöldezett)  

(Márti válaszol Sári "zöldezésére") Sári, Ingres valóban feladja a leckét. Szerintem zseniális. 
 


 
Kölcsönkapott dolgozószoba, 90x65cm, 2011   

 Antonello da Messina- Szt. Jeromos dolgozószobájában, 1475

Íme egy másfajta árjáró. Eszembe jutott Antonello de Messina 1475-ben festett, Szent Jeromost dolgozószobájában ábrázoló képe. Mennyire szeretem ezt a képet! Már többször csodálkoztam azon, milyen jó lenne egy egy képbe belépni, körbenézni, milyen is ott bent… de hát miért is ne tehetném ezt meg. A képzelet határtalan. Egy kép maga olyan, mint egy átjáró. Hát én belépek. Messina templomát lépésről lépésre körbejárom, kockakőről kockakőre lépegetek, kinézek az ablakon… és Szent Jeromos kölcsönadja a dolgozó szobáját, ahova bevonulok a kis számítógépemmel, könyveimmel, éggömbbel, asztrológiai képletekkel, és állatkáimmal (az áramot is persze magammal kell vinni…) Ez aztán olyan tér, ahol szívesen elidőzök, elcsendesedek, és megkapom az ihletet a képletek megértéséhez. Az átjárásban megszűnik az idő. De Szaturnusz képe mégis ott lebeg a fejem felett, és nem csak azért, mert személyes uralkodó bolygóm, hanem mert az idő uraként emlékeztet arra, hogy egy ilyen kép megfestése nem két perc. Ahhoz, hogy az ötlet az anyagban megjelenjen, idő kell. Én pedig nem adom fel. Végigfestem kockakőről kockakőre… (a kép keletkezése)

Schnedarek Réka: 
Az alkotás folyamatának szűk átjárói 
Márti a dolgozószobás képeden elmerengtem, és egy újabb átjárókaput fedeztem fel, most az alkotás egy képen belüli, és globális folyamatában. Akárhányszor megnézem ezt a képedet, lenyűgöz, és újra és újra erőt kapok tőle. Fantasztikus ez a türelem és kitartás, amivel dolgozol. Ahogy végigviszed a dolgokat. Nekem a festési folyamat során pont a türelem a legnehezebb. Szenvedélyesen vetem bele magam a munkába,  kezdő lökésként óriási energiát kapok, majd a végső lépéseknél már össze kell szorítanom a fogamat, hogy kitartsak. Több kapun is át kell préselnem magam alkotás közben, többször jön mélypont, megfeneklés, amikor feladnám, és amikor újjá kell születni, új energiákat kell magamba szívni, hogy ezeken a megakasztó kapukon átjussak. Talán nem erőltetett ha ezeket is átjáróknak nevezem. Olyan ez kicsit mint a lángoló szerelem és az érett kapcsolat viszonya. Amikor megszületik egy szerelem, vagy egy új kép ötlete hoz lázba, az újdonság varázsának kábulatában szinte megszűnik az idő, időtlen mámorban lebegünk, alkotunk teljes gőzzel. Amikor már túljutottunk ezen a fázison, akkor meg kell találni egy újfajta szépséget, egy mélyebb, de nehezebben elérhető gyönyört, a monotónia, kitartás, a beérkezettség,  a készség és a küzdelmek által fűszerezett másfajta létállapotot, mint az új és friss szenvedély varázsát. Azt hiszem ez fontos minden alkotási folyamatnál. Mert az anyagba öntés tényleg idő- és kitartásigényes folyamat. Márti, én veled ellentétben  sokszor feladom. Elfogy a lelkesedés egy aktuális kép iránt, ha valami külső vagy belső körülmény megakasztja az alkotási folyamatot, már nem mindig tudom újra felvenni a fonalat. Azonban azt tapasztalom, hogy minden félretett, félbehagyott kép viszi el az életenergiámat. Van arra is példa, hogy egy félbehagyott képet évek múltán újra felveszek, és befejezem, ilyenkor mindig az látszik, hogy kellett a képnek az érési idő, mert évekkel azelőtt nem tudtam volna megfesteni az adott képet. De mostanában inkább megsemmisítem a félbehagyott képeket, újra lealapozom, és mást festek az így megtisztított farostokra, ügyelve arra, hogy ne folyjon el az energiám a nyitva hagyott dolgokon keresztül. Amikor az alkotás során újra és újra átpréselem magam ezeken a zsilipszerű átjárókapukon, az tényleg olyan érzés, mintha minden alkalommal újjászületnék és újra kezdeném a szikladarabjaim feltaszigálását a hegytetőre. És a szikla persze rendre visszagurul , és Sziszüphosz új kép festésébe kezd, mert annyira felemelő érzés a hegytetőn a követ teljes testemmel megtartva megpihenni kicsit, és gyönyörködni a kilátásban. Olyan is van persze, amikor egy kép megfestése a teljes és szakadatlan lángolás állapotában zajlik, de ez ritka, ezek a legjobb képeim. A festés többnyire küzdelmes folyamat számomra, de ha eljutok az elmélyültség időtlen állapotába, akkor tulajdonképpen mindegy , hogy küzdelmes, vagy gyönyörteljes-e a folyamat, mert ebben az állapotban a kettő ugyanaz. Ez számomra a teljesség állapota, amely olyan, mint a lelkünk és az idegrendszerünk számára a legmélyebb, pihentető alvás. És ha megízleli az ember ezt az időtlenséget, annál több időt szeretne ott eltölteni. Ez a mondat önmagában is abszurd és paradoxon. 



Schnedarek Réka: 



2010, Ég és Föld (Szüleim) egyenként 120X80, olaj, farost


Az átjáró témával elsőként (akkor még öntudatlanul) a diplomámra készülve foglalkoztam. Felidézem a szüleimet ábrázoló diplomaképeim születésének körülményeit. 2007-ben úgy hozta a sorsom, hogy megkaptam a lehetőséget Phillippe Deroide Európai Virágesszenciák című könyvének lefordítására. Már az első sorokat olvasva egyszerre rettenetesen izgatott és elmélyült lettem, hatalmas energiák áramoltak hozzám. Amikor ezt tapasztalom, olyan érzésem van, hogy igen, most vagyok sorsom egyenes ösvényén, a jó irányba tartok. Ezt az érdeklődésemet és izgalmamat csak fokozta, hogy később, mikor Deroide úr Magyarországra jött továbbképzést tartani volt szerencsém a tolmácsaként személyes barátságot kötni vele. A szemináriumán, amely félig előadóteremben félig a természetben zajlott csillogó szemekkel hallgattuk a virágesszenciák készítésének közben átélt élményeit, tapasztalatait. A vele folytatott terepgyakorlat közben folyamatosan az volt az érzésem hogy zarándokúton vagyunk, és mintha most először nyílt volna ki a szemem a természet szakrális jellegére, mintha még egy számomra eddig ismeretlen dimenzió nyílt volna meg előttünk. Nehéz ezt szavakba önteni. Úgy éreztem egy vagyok a természettel, nem éreztem többé a fájdalmas elkülönültség érzést. Minden eleven és sugárzó volt körülöttünk, mintha varázslatos meseerdőben jártunk volna. Philippe felnyitotta a szemeimet. Azóta is aktívan használom a virágesszenciákat és figyelem a hatásukat. Akkoriban kezdtem el azt is figyelni, hogy melyik emberi karakterhez milyen virágkaraktert rendelnék... A diplomamunkámban is ez érdekelt. Saját eredetemet kutattam a két, hozzám legközelebb álló ember,  a szüleim megértésének segítségével. Engem is inspirált ebben a Sárit annyira lebilincselő téma a Hellinger féle családfelállítás. A képen való gondolkodás első  fázisaként megpróbáltam intuitív módon ráérezni az őket reprezentáló növényekre, és megfesteni őket az őket jellemző növények társaságában. Sok tényező érdekelt még a szüleim megfestésekor, rengeteg problémára találtam meg a választ, mind festészetileg, mind gondolatilag, de ezek közül most az átjáró témát szerettem volna kiemelni. Mert ez a növények és emberi karakterek közti analógia átjárót jelent két világ között. Az emberek és a növények világa között. Újra összeköt minket a természettel. Minden olyan dolog nagyon érdekel, ami nem az elkülönülést hangsúlyozza, hanem az Univerzum lényei közti összetartozást  emeli ki. 



Önarckép, 2011, ( olaj ,farost )

( Réka (aki az életben a képpel ellentétben jól néz ki) ijedten titkolja a szívében hordozott Szinyei Merse majálist. Sári) 
A második képem, amelyet az átjáró témakörhöz sorolnék, az egy önarckép. Tavaly készült, a "Fű, gyep, mező" című csoportos kiállításra. Itt is megjelenik a növény, amely engem reprezentál, a vörös flamingóvirág (Anthurium), ő a temperamentumomhoz, lelki alkatomhoz jelenleg a legközelebb álló növény.A másik motívum a képen, ami az átjáró témához köti,  a fűzöld pulóveremen majálisozó Szinyeitől kölcsönvett figurák. Amikor a csoportos kiállítás ötlete felmerült, épp ezen az önarcképen dolgoztam, annyira mélyen benne voltam a munkafolyamatban, hogy a kiállítás kedvéért sem tudtam belekezdeni egy másik képbe, viszont a "zöld" téma annyira fellelkesített, hogy nem szerettem volna kimaradni belőle. Épp ez időtájt nézegettem rendszeresen az apósomtól ajándékba kapott Szinyei albumot , szemeimmel szinte ittam színeit, formáit, leginkább a vázlatai lelkesítettek fel, annyira lényegre törőek, egyszerűek, napfényesek voltak. Többször előfordult önarcképfestés közben, hogy a zöld pulóveremen dolgozva olyan pár pillanatig tartó vízióm volt, hogy a vállamon láttam megelevenedni a majális vázlatát, a domboldallal, bokrokkal, ellazult figurákkal. És ekkor jött a kiállítás híre, gondoltam egyet és odapingáltam a mellkasomra a Szinyei figurákat. Időkapu. Nagyon élveztem ezt a kis játékot. 


Égi mennyegző 2011, (30cmx30cm) olaj, farost

A következő igen kisméretű (30cmx30cm) absztrakt képemet  nem annyira az átjáró témába való passzolása miatt másoltam ide, hanem azért, mert miközben olvastam az átjáró témához írt bejegyzésedet Márti, szembeötlött hogy ez a kép ha nem is ikertestvére, de igen közeli rokona a 2006-os "Szabadság" című képednek. Milyen érdekes, hogy egymástól teljesen függetlenül hasonló téma, és struktúra született meg bennünk, noha a két vízió azért eléggé  más képi jelleget öltött az anyagban történő megvalósulásakor. A képem címe "Égi mennyegző". Évek óta párhuzamosan festem a külvilágot, az anyagi világot, és a belső világomat absztrakt jellegű erővonalak formájában. Ezen a képemen a duális világ harcát, a két ellentétes pólus közti ellenállhatatlan vonzalmat és egymást kiegészítő mivoltát és a duális minőségek középpontban történő egyesülését, feloldását akartam ábrázolni. A kép bal alsó sarkából kiinduló , felfelé törekvő lángszerű formák a Földet, a női minőséget  képviselik, a jobb felső sarokból kiinduló erővonalak a Föld felé vágynak és az Eget, a  Férfi minőséget ábrázolják. A koncentrikus körök középpontjában megtörténik az egyesülés, Eggyé válás, nincs harc többé. Egyszer ez a kép az egyik álmomban is megjelent, és elemi erővel hatott rám. Megjelent egyfajta napszimbólum szerűség, ránéztem, és elfogott a bizonyosság, hogy ott vár rám a teljesség, és ha minden dolgomat elvégeztem, minden összekuszálódott sorsszálamat kibogoztam, visszatérek oda, az egységbe, a tiszta fénybe, mindennek a középpontjába. Ebből az álomból hihetetlen nyugalomban és mosolyogva ébredtem. 


Kiss Márti:


Nagyon izgalmasak az „átjáróid” Réka… amikor felvetettük a témát, nem is gondoltam volna, mennyi nézőpontból meg lehet közelíteni.

A szüleidről készült virágos portrék külön kedvesek számomra, mert a virágokkal és esszenciákkal való foglalatosság engem is mélyen érint. Erről talán már beszéltünk is, hogy milyen kicsit a világ, az általad fordított virágesszenciás könyv nekem is alapmű, sokat forgatom az elixírkészítés kapcsán. A virágoknak, a növényeknek tényleg lelke, vagy lénye van, amivel kapcsolódni, kommunikálni lehet. Mindegyik egy külön karakter, így tényleg párhuzamot lehet vonni emberek és növények között. Én még nem jutottam el odáig, hogy a virágokat a maguk szellemi minőségében megfessem, de lehet, hogy egyszer majd megérik bennem. Addig is nagy gyönyörűséggel nézegetem ezeket a képeidet.

A zámori arcok sorozat következő darabjait is várjuk! További jó szórakozást…


Hogy bővítsem az átjáró témát, bedobok még egy képet:




Festőnők vendégségben, 90x130 cm

  
A hétköznapokban számomra rendkívüli fontossággal bír az idő. Egyrészt azért, mert kevésnek tűnik mindarra, amire fel szeretném használni, és ezért jól be kell osztani, másrészt, mert minden pillanatnak van egy minősége, és ez hatással van az emberekre, de mindenkinél máshogy hat, aszerint, hogy az aktuális bolygó és csillagkonstelláció milyen viszonyban van a születési képlettel. Megkönnyíti az életet, ha a dolgokat a megfelelő időben végezzük.

Amennyire foglalkoztat a hétköznapokban az idő jelenléte és minősége, a képeken pont az érdekel, hogy nincs idő, és ki lehet szabadulni a háromdimenziós világunk lineáris időszerkezetéből. A képen bárki találkozhat bárkivel, nincsenek korlátok. A kép amúgy is illúzió: sík felületen próbálom elhitetni, hogy egy mélységgel bíró teret látunk. Ezért a kép varázslat, és alkalmas arra, hogy átjáró, dimenziókapu legyen.

A középkorban a festők számára meglehetősen szűkre volt szabva a tematikai keret: a történeteknek bibliai, vallási ihletettségűnek kellett lennie. A festő persze saját környezetét, ismerőseit, használati tárgyait akarta megfesteni, és meg is tette, bibliai köntösbe csomagolva. Olykor még a megrendelőket is gond nélkül odafestették a történetbe, keverve így a mitikus és a jelenkori időt. Ezek a képek alkalmat adtak a megrendelő, sőt olykor még a festő portréjára is, ugyanakkor emlékeztettek a bibliai történetek időből kiragadott és mitikus voltára. A mitikus történetek ugyanis mindig itt és most történnek.

Mindezeket csak azért írom, mert magamat is emlékeztetni akarom, hogy nem én találtam fel a rántottát. Manapság már minden megfesthető, nincs szükség a bibliai köntösre. Képzeletem is szabadon szárnyalhat, kiket válogatok össze, milyen időben és milyen térsíkon.

Így keletkezett ez a festőnős kép:


Az ötlet: festőnők különböző korokból összegyűlnek egy délutáni teára, hogy csevegjenek egy kicsit. Persze olyan festőnők, akik valamiért megfognak a lényükkel, a képeikkel. Az első ötletben úgy jelenik meg, hogy Frida Kahlo, Sofonisba Anguissola és én ülünk egy asztalnál beszélgetve. (Talán az egész ötlet onnan jött, hogy nyáron hallgattam egy regényt Velazquezről, amiben szóba kerül Sofonisba, mint udvari festőnő II. Fülöp udvarában. Sofonisbáról sose hallottam az 5 éves képzőművészeti egyetemi képzés alatt, ám Jáván, Soloban az egyetemi könyvtárban hogy-hogy nem, kezembe került egy könyv Sofonisbáról, itt találkoztam vele először. Amint a regény megemlítette, ismét utánanéztem, ki is volt ez az olasz festőnő. Nagyon elbűvölt.)

Már elkészültek az első firkás kompozíciók, amikor „véletlenül” bekapcsoltam a rádiót, és pont Amrita Shergilről volt egy műsor. Hát persze, Amrita. Levettem a polcról az albumot, nézegettem Amrita képeit, és kétségtelen volt, hogy őt is meg kell invitálni a festőnős teadélutánra. Jobbnak is találtam, ha nem ültetem magam a festőnők közé, nekem elég, ha felszolgálom a gyümölcsöket. Ők meg beszélgessenek.


A megvalósítás:  

Kata konyhájában vagyunk, a modellek: Kata, Sári, Csilla és én (rák, mérleg, kos és bak aszcendens, csupa kardinális személyiség, persze a kép szempontjából ez lényegtelen, de nekem mégis tetszik). Beállítom a mozdulatokat, tologatom a bögréket, almákat. A fejemben kész a kép, legalább is nagyjából. Több fotó készül különféle beállításokkal (Gyurka fotóz a zseniális vakuval), ezekből, és a festőnők önarcképeiből, róluk készült fotókból rakosgatom össze a „műhelyképet”, amit felhasználok a festéshez.




Elkészül a rajz, elkészülök az első réteggel. A színek és figurák a helyükön vannak, azaz mégsincsenek a helyükön, mert borul a kompozíció. Sofonisba sötét ruhája, és hogy még én is mögötte ácsorgok, túlsúlyossá teszi a képet a jobb oldalon, Amrita körül viszont a sok rózsaszín légiesít és túl könnyeddé tesz.



A megoldás egy kis fekete párna Amrita alá, illetve egy orchidea hátra a polcra. 



Így már rendben vagyunk.

 A Festőnők vendégségben képavatója nálad Márti, nagyon hangulatosra sikerült, és ott elgondolkoztunk azon, hogy lehetne még képavatókat rendezni. Jó alkalom a találkozásra. 


Nem tudok ellenállni a kísértésnek, hogy Márti festőnős képét ne tekintsem valami olyasfajta idősíkösszecsúszásnak, mintha Márti előre megérezte volna a festőcsoportunk alakítását, hiszen a csoport ötlete előtt festette meg a képet. Négyen vannak rajta, pont mint mi, és a karakterek fizikálisan is hasonlóak hozzánk. Sári ráadásul még modellkedett is Fridához. Zseniális színek vannak a képeden Márti, nem bírok betelni a konyhapolc világító kékjeivel. Külön vicces számomra (nem tudom, h tudatos volt -e a kompozíció során) hogy Frida kezében a cigaretta  függönyfüstben végződik... :-) A megalakulós fotónk sem áll távol a festmény kompozíciójától...