ÁTJÁRÓ TÉMA

Átkelés a Szabadság hídon 105x130

Ebben a témában a fokozatosan múló fény halála érdekelt. Az utolsó sugarak a nappal és az éjszaka között, és a híd is a „két világ közötti” érzést adja nekem.

Érdekel a létköz állapot. (Halál után, következő élet előtt.) Az élet utáni tér minősége. Minden ilyen témájú könyvet kiolvasok, ami a kezembe akad, messzire merészkedő pszichiáterek írásait keresem, hipnózis-terápiás regressziós kutatásokat, stb… az fogott meg, hogy bármilyen orvos bármilyen pácienst visz vissza, ugyanaz az a konkrét egységes világ-rend, és értékrend van a túloldalon. Mindenki ugyanazzal a megmérettetéssel találkozik. Azt sugallják ezek az írások, mintha most álomban lennénk, és odaát lenne a valóság. Szeretek így gondolkodni. Amikor kiskoromban megtanultam olvasni, első könyvem a Brumi (mackó kalandjai) volt, utána a Dzsungel könyve Haranghy Jenő bámulatos tusrajzaival, aztán jött az élet a halál után R.A. Moody-tól.

2011 dec:

Ma a születés és halál átjáróin gondolkoztam, azon, hogy a nő teste átjáró. Az élet közösségi ügy, a halál meg magántörténet, mert az anyánk testébe érkezünk, és ha leéltük a magunkét, a sajátunkéból távozunk.

Kiss Márti:

Igen, Sári, a nő teste, mint átjáró! Milyen szép kép. A nő testén keresztül érkezünk a világra szellemi otthonunkból. A szellem kiissza a felejtés poharát, testbe bújik, tapasztal, és a halál átjáróján visszatér hazájába, ahol megpihen, s míg dolgát nem végzi, újra és újra visszatér, hogy újabb tapasztalatokat szerezzen.

Már gyerekként is arra gondoltam, hogy kell lennie valaminek, ami túl van a látható és kézzelfogható világon. Egyértelmű volt, hogy léteznek más világok és lények, amiket, akiket nem látok, nem érzékelek. Ebből következően mindig is kerestem a kapcsolódást a különféle világok között, legyen az létsíkok, vagy akár kultúrák közötti kapcsolódás. A képek teret adnak a kapunyitogatásra. Elsősorban magamon belülre: megfesthetem egyszerre mindazt, amit látok, és mindazt, amit elképzelek… vagy megsejtek.

A művészre és művészetre úgy gondolok, mint egy átjárásra… kapcsolódni a lényünk és létezésünk esszenciáihoz, és áthozni valamit a kézzelfogható, anyagi világba.

Itt van két kép 2006ból: itt magát az átjárást festettem meg. Emberek, lények, akik megtalálják az átjárókat… 

          

Átjárók 1, 2, 60x50 cm / kép, 2006

   

   Szabadság 100x100 cm, 2006

Ez is egy átjáró-kép. Kívül az alvó tömeg. Van, aki ébredezik, és vannak, akik belépnek a körbe, a középpont felé tartva.

Ablak, 40x30 cm, 2011

Ez a kép úgy indult, hogy Ingres képeket nézegettem, és gondoltam, jó lenne egy kis festés-gyakorlat. Comtesse d’ Haussonville arca ihletett. Aztán jött az az ötlet, hogy nem az egész arc látszik, hanem mintha egy dimenziók között nyíló ablakból kukucskálna át a grófnő. Óhatatlanul eszembe jutott restaurátor múltam… olykor előfordul, hogy egy kép alatt egy egészen más képet találnak, és ha a nagy tudomány úgy ítéli, hogy az alsó kép értékesebb, elkezdik letisztítania felső réteget. A restaurátor úgynevezett tisztítóablakot nyit, és előfordult már, hogy egy arc tényleg kikandikált…

Ezen aztán lehet még filozofálni, a nézőre bízom.

Üzenet, 60x50 cm, 2011

Ez a kép is egy technikai játékkal indult, amihez pont Sári adta az indítólökést. Sári homeopátia-képeiről beszélgettünk, a nagy méretben festett arc festészeti kérdéseiről. Ez már akkor is motoszkált bennem, amikor megnéztem Bottero képeit… most aztán úgy gondoltam, kipróbálom, hogy tudom megoldani a „nagy arcot”. A nagy méret persze nem csak technikailag, de filozófiailag is izgatott. 2011. 11. 14-én ezt írom a naplómba:

Izgalmas ez a nagy méret, már a rajzon is látszik. Nekem mindig is tetszett, amikor méretkülönbségekkel játszottak, akár Egyiptomban, akár a középkorban… és ennek mindig jelentése volt, egyfajta szellemi hierarchiára utalt. És ahogy kibontakozik ez az arc itt a vásznon, rögtön érzem, hogy valami olyan minőség jön be vele a képbe, ami túlmutat az emberin… egy más dimenzió lényét idézi meg.

Szeretnék ilyen lényeket festeni, akik emlékeztetnek…

Az első kompozícióban is kilógott az arc a keretből, éreztetve a ráközelítést, de aztán rájöttem, hogy „ablak”, vagyis átjáró mögé szeretném rakni, mert így jobban átjön az az üzenete, amit fentebb is pedzegettem. Éreztet valami olyasmit, hogy az a lény egy másik dimenzióhoz tartozik. A szájából kireppenő madarak pedig üzenetet hoznak. A madarak amúgy is olyan lények, akik ég és föld között közvetítenek.

Márti, varázsaltosra festetted ezt a képet, még a végén integrálom Ingrest, ami nálam nagy szó. Annyira hárítottam  és toltam el magamtól a kimért, behódoló klasszicizmust, hogy még államvizsgán is kihúztam őt. Ez jel volt, hogy el kéne már végre fogadnom. Debrecenben a Halköz Galériában Eszter, a galériavezető Feri lánya mesélte, hogy amikor az Artmarketen eladta az Üzenet testvérét, a Benéz a Hold képet, akkor sírt, és ahogy mondta láttam, hogy jön elő belőle megint ugyanaz az érzés, tudtam azonosulni vele. (Sári idezöldezett)  

(Márti válaszol Sári "zöldezésére") Sári, Ingres valóban feladja a leckét. Szerintem zseniális.  

 

Kölcsönkapott dolgozószoba, 90x65cm, 2011   

 Antonello da Messina- Szt. Jeromos dolgozószobájában, 1475

Íme egy másfajta árjáró. Eszembe jutott Antonello de Messina 1475-ben festett, Szent Jeromost dolgozószobájában ábrázoló képe. Mennyire szeretem ezt a képet! Már többször csodálkoztam azon, milyen jó lenne egy egy képbe belépni, körbenézni, milyen is ott bent… de hát miért is ne tehetném ezt meg. A képzelet határtalan. Egy kép maga olyan, mint egy átjáró. Hát én belépek. Messina templomát lépésről lépésre körbejárom, kockakőről kockakőre lépegetek, kinézek az ablakon… és Szent Jeromos kölcsönadja a dolgozó szobáját, ahova bevonulok a kis számítógépemmel, könyveimmel, éggömbbel, asztrológiai képletekkel, és állatkáimmal (az áramot is persze magammal kell vinni…) Ez aztán olyan tér, ahol szívesen elidőzök, elcsendesedek, és megkapom az ihletet a képletek megértéséhez. Az átjárásban megszűnik az idő. De Szaturnusz képe mégis ott lebeg a fejem felett, és nem csak azért, mert személyes uralkodó bolygóm, hanem mert az idő uraként emlékeztet arra, hogy egy ilyen kép megfestése nem két perc. Ahhoz, hogy az ötlet az anyagban megjelenjen, idő kell. Én pedig nem adom fel. Végigfestem kockakőről kockakőre… (a kép keletkezése)

Schnedarek Réka: 

Az alkotás folyamatának szűk átjárói 

Márti a dolgozószobás képeden elmerengtem, és egy újabb átjárókaput fedeztem fel, most az alkotás egy képen belüli, és globális folyamatában. Akárhányszor megnézem ezt a képedet, lenyűgöz, és újra és újra erőt kapok tőle. Fantasztikus ez a türelem és kitartás, amivel dolgozol. Ahogy végigviszed a dolgokat. Nekem a festési folyamat során pont a türelem a legnehezebb. Szenvedélyesen vetem bele magam a munkába,  kezdő lökésként óriási energiát kapok, majd a végső lépéseknél már össze kell szorítanom a fogamat, hogy kitartsak. Több kapun is át kell préselnem magam alkotás közben, többször jön mélypont, megfeneklés, amikor feladnám, és amikor újjá kell születni, új energiákat kell magamba szívni, hogy ezeken a megakasztó kapukon átjussak. Talán nem erőltetett ha ezeket is átjáróknak nevezem. Olyan ez kicsit mint a lángoló szerelem és az érett kapcsolat viszonya. Amikor megszületik egy szerelem, vagy egy új kép ötlete hoz lázba, az újdonság varázsának kábulatában szinte megszűnik az idő, időtlen mámorban lebegünk, alkotunk teljes gőzzel. Amikor már túljutottunk ezen a fázison, akkor meg kell találni egy újfajta szépséget, egy mélyebb, de nehezebben elérhető gyönyört, a monotónia, kitartás, a beérkezettség,  a készség és a küzdelmek által fűszerezett másfajta létállapotot, mint az új és friss szenvedély varázsát. Azt hiszem ez fontos minden alkotási folyamatnál. Mert az anyagba öntés tényleg idő- és kitartásigényes folyamat. Márti, én veled ellentétben  sokszor feladom. Elfogy a lelkesedés egy aktuális kép iránt, ha valami külső vagy belső körülmény megakasztja az alkotási folyamatot, már nem mindig tudom újra felvenni a fonalat. Azonban azt tapasztalom, hogy minden félretett, félbehagyott kép viszi el az életenergiámat. Van arra is példa, hogy egy félbehagyott képet évek múltán újra felveszek, és befejezem, ilyenkor mindig az látszik, hogy kellett a képnek az érési idő, mert évekkel azelőtt nem tudtam volna megfesteni az adott képet. De mostanában inkább megsemmisítem a félbehagyott képeket, újra lealapozom, és mást festek az így megtisztított farostokra, ügyelve arra, hogy ne folyjon el az energiám a nyitva hagyott dolgokon keresztül. Amikor az alkotás során újra és újra átpréselem magam ezeken a zsilipszerű átjárókapukon, az tényleg olyan érzés, mintha minden alkalommal újjászületnék és újra kezdeném a szikladarabjaim feltaszigálását a hegytetőre. És a szikla persze rendre visszagurul , és Sziszüphosz új kép festésébe kezd, mert annyira felemelő érzés a hegytetőn a követ teljes testemmel megtartva megpihenni kicsit, és gyönyörködni a kilátásban. Olyan is van persze, amikor egy kép megfestése a teljes és szakadatlan lángolás állapotában zajlik, de ez ritka, ezek a legjobb képeim. A festés többnyire küzdelmes folyamat számomra, de ha eljutok az elmélyültség időtlen állapotába, akkor tulajdonképpen mindegy , hogy küzdelmes, vagy gyönyörteljes-e a folyamat, mert ebben az állapotban a kettő ugyanaz. Ez számomra a teljesség állapota, amely olyan, mint a lelkünk és az idegrendszerünk számára a legmélyebb, pihentető alvás. És ha megízleli az ember ezt az időtlenséget, annál több időt szeretne ott eltölteni. Ez a mondat önmagában is abszurd és paradoxon. 

Schnedarek Réka: 

2010, Ég és Föld (Szüleim) egyenként 120X80, olaj, farost

Az átjáró témával elsőként (akkor még öntudatlanul) a diplomámra készülve foglalkoztam. Felidézem a szüleimet ábrázoló diplomaképeim születésének körülményeit. 2007-ben úgy hozta a sorsom, hogy megkaptam a lehetőséget Phillippe Deroide Európai Virágesszenciák című könyvének lefordítására. Már az első sorokat olvasva egyszerre rettenetesen izgatott és elmélyült lettem, hatalmas energiák áramoltak hozzám. Amikor ezt tapasztalom, olyan érzésem van, hogy igen, most vagyok sorsom egyenes ösvényén, a jó irányba tartok. Ezt az érdeklődésemet és izgalmamat csak fokozta, hogy később, mikor Deroide úr Magyarországra jött továbbképzést tartani volt szerencsém a tolmácsaként személyes barátságot kötni vele. A szemináriumán, amely félig előadóteremben félig a természetben zajlott csillogó szemekkel hallgattuk a virágesszenciák készítésének közben átélt élményeit, tapasztalatait. A vele folytatott terepgyakorlat közben folyamatosan az volt az érzésem hogy zarándokúton vagyunk, és mintha most először nyílt volna ki a szemem a természet szakrális jellegére, mintha még egy számomra eddig ismeretlen dimenzió nyílt volna meg előttünk. Nehéz ezt szavakba önteni. Úgy éreztem egy vagyok a természettel, nem éreztem többé a fájdalmas elkülönültség érzést. Minden eleven és sugárzó volt körülöttünk, mintha varázslatos meseerdőben jártunk volna. Philippe felnyitotta a szemeimet. Azóta is aktívan használom a virágesszenciákat és figyelem a hatásukat. Akkoriban kezdtem el azt is figyelni, hogy melyik emberi karakterhez milyen virágkaraktert rendelnék... A diplomamunkámban is ez érdekelt. Saját eredetemet kutattam a két, hozzám legközelebb álló ember,  a szüleim megértésének segítségével. Engem is inspirált ebben a Sárit annyira lebilincselő téma a Hellinger féle családfelállítás. A képen való gondolkodás első  fázisaként megpróbáltam intuitív módon ráérezni az őket reprezentáló növényekre, és megfesteni őket az őket jellemző növények társaságában. Sok tényező érdekelt még a szüleim megfestésekor, rengeteg problémára találtam meg a választ, mind festészetileg, mind gondolatilag, de ezek közül most az átjáró témát szerettem volna kiemelni. Mert ez a növények és emberi karakterek közti analógia átjárót jelent két világ között. Az emberek és a növények világa között. Újra összeköt minket a természettel. Minden olyan dolog nagyon érdekel, ami nem az elkülönülést hangsúlyozza, hanem az Univerzum lényei közti összetartozást  emeli ki. 

Önarckép, 2011, ( olaj ,farost )

( Réka (aki az életben a képpel ellentétben jól néz ki) ijedten titkolja a szívében hordozott Szinyei Merse majálist. Sári) 

A második képem, amelyet az átjáró témakörhöz sorolnék, az egy önarckép. Tavaly készült, a "Fű, gyep, mező" című csoportos kiállításra. Itt is megjelenik a növény, amely engem reprezentál, a vörös flamingóvirág (Anthurium), ő a temperamentumomhoz, lelki alkatomhoz jelenleg a legközelebb álló növény.A másik motívum a képen, ami az átjáró témához köti,  a fűzöld pulóveremen majálisozó Szinyeitől kölcsönvett figurák. Amikor a csoportos kiállítás ötlete felmerült, épp ezen az önarcképen dolgoztam, annyira mélyen benne voltam a munkafolyamatban, hogy a kiállítás kedvéért sem tudtam belekezdeni egy másik képbe, viszont a "zöld" téma annyira fellelkesített, hogy nem szerettem volna kimaradni belőle. Épp ez időtájt nézegettem rendszeresen az apósomtól ajándékba kapott Szinyei albumot , szemeimmel szinte ittam színeit, formáit, leginkább a vázlatai lelkesítettek fel, annyira lényegre törőek, egyszerűek, napfényesek voltak. Többször előfordult önarcképfestés közben, hogy a zöld pulóveremen dolgozva olyan pár pillanatig tartó vízióm volt, hogy a vállamon láttam megelevenedni a majális vázlatát, a domboldallal, bokrokkal, ellazult figurákkal. És ekkor jött a kiállítás híre, gondoltam egyet és odapingáltam a mellkasomra a Szinyei figurákat. Időkapu. Nagyon élveztem ezt a kis játékot. 

Égi mennyegző 2011, (30cmx30cm) olaj, farost

A következő igen kisméretű (30cmx30cm) absztrakt képemet  nem annyira az átjáró témába való passzolása miatt másoltam ide, hanem azért, mert miközben olvastam az átjáró témához írt bejegyzésedet Márti, szembeötlött hogy ez a kép ha nem is ikertestvére, de igen közeli rokona a 2006-os "Szabadság" című képednek. Milyen érdekes, hogy egymástól teljesen függetlenül hasonló téma, és struktúra született meg bennünk, noha a két vízió azért eléggé  más képi jelleget öltött az anyagban történő megvalósulásakor. A képem címe "Égi mennyegző". Évek óta párhuzamosan festem a külvilágot, az anyagi világot, és a belső világomat absztrakt jellegű erővonalak formájában. Ezen a képemen a duális világ harcát, a két ellentétes pólus közti ellenállhatatlan vonzalmat és egymást kiegészítő mivoltát és a duális minőségek középpontban történő egyesülését, feloldását akartam ábrázolni. A kép bal alsó sarkából kiinduló , felfelé törekvő lángszerű formák a Földet, a női minőséget  képviselik, a jobb felső sarokból kiinduló erővonalak a Föld felé vágynak és az Eget, a  Férfi minőséget ábrázolják. A koncentrikus körök középpontjában megtörténik az egyesülés, Eggyé válás, nincs harc többé. Egyszer ez a kép az egyik álmomban is megjelent, és elemi erővel hatott rám. Megjelent egyfajta napszimbólum szerűség, ránéztem, és elfogott a bizonyosság, hogy ott vár rám a teljesség, és ha minden dolgomat elvégeztem, minden összekuszálódott sorsszálamat kibogoztam, visszatérek oda, az egységbe, a tiszta fénybe, mindennek a középpontjába. Ebből az álomból hihetetlen nyugalomban és mosolyogva ébredtem. 

Kiss Márti:

Nagyon izgalmasak az „átjáróid” Réka… amikor felvetettük a témát, nem is gondoltam volna, mennyi nézőpontból meg lehet közelíteni.

A szüleidről készült virágos portrék külön kedvesek számomra, mert a virágokkal és esszenciákkal való foglalatosság engem is mélyen érint. Erről talán már beszéltünk is, hogy milyen kicsit a világ, az általad fordított virágesszenciás könyv nekem is alapmű, sokat forgatom az elixírkészítés kapcsán. A virágoknak, a növényeknek tényleg lelke, vagy lénye van, amivel kapcsolódni, kommunikálni lehet. Mindegyik egy külön karakter, így tényleg párhuzamot lehet vonni emberek és növények között. Én még nem jutottam el odáig, hogy a virágokat a maguk szellemi minőségében megfessem, de lehet, hogy egyszer majd megérik bennem. Addig is nagy gyönyörűséggel nézegetem ezeket a képeidet.

A zámori arcok sorozat következő darabjait is várjuk! További jó szórakozást…

Hogy bővítsem az átjáró témát, bedobok még egy képet:

Festőnők vendégségben, 90x130 cm

  

A hétköznapokban számomra rendkívüli fontossággal bír az idő. Egyrészt azért, mert kevésnek tűnik mindarra, amire fel szeretném használni, és ezért jól be kell osztani, másrészt, mert minden pillanatnak van egy minősége, és ez hatással van az emberekre, de mindenkinél máshogy hat, aszerint, hogy az aktuális bolygó és csillagkonstelláció milyen viszonyban van a születési képlettel. Megkönnyíti az életet, ha a dolgokat a megfelelő időben végezzük.

Amennyire foglalkoztat a hétköznapokban az idő jelenléte és minősége, a képeken pont az érdekel, hogy nincs idő, és ki lehet szabadulni a háromdimenziós világunk lineáris időszerkezetéből. A képen bárki találkozhat bárkivel, nincsenek korlátok. A kép amúgy is illúzió: sík felületen próbálom elhitetni, hogy egy mélységgel bíró teret látunk. Ezért a kép varázslat, és alkalmas arra, hogy átjáró, dimenziókapu legyen.

A középkorban a festők számára meglehetősen szűkre volt szabva a tematikai keret: a történeteknek bibliai, vallási ihletettségűnek kellett lennie. A festő persze saját környezetét, ismerőseit, használati tárgyait akarta megfesteni, és meg is tette, bibliai köntösbe csomagolva. Olykor még a megrendelőket is gond nélkül odafestették a történetbe, keverve így a mitikus és a jelenkori időt. Ezek a képek alkalmat adtak a megrendelő, sőt olykor még a festő portréjára is, ugyanakkor emlékeztettek a bibliai történetek időből kiragadott és mitikus voltára. A mitikus történetek ugyanis mindig itt és most történnek.

Mindezeket csak azért írom, mert magamat is emlékeztetni akarom, hogy nem én találtam fel a rántottát. Manapság már minden megfesthető, nincs szükség a bibliai köntösre. Képzeletem is szabadon szárnyalhat, kiket válogatok össze, milyen időben és milyen térsíkon.

Így keletkezett ez a festőnős kép:

Az ötlet: festőnők különböző korokból összegyűlnek egy délutáni teára, hogy csevegjenek egy kicsit. Persze olyan festőnők, akik valamiért megfognak a lényükkel, a képeikkel. Az első ötletben úgy jelenik meg, hogy Frida Kahlo, Sofonisba Anguissola és én ülünk egy asztalnál beszélgetve. (Talán az egész ötlet onnan jött, hogy nyáron hallgattam egy regényt Velazquezről, amiben szóba kerül Sofonisba, mint udvari festőnő II. Fülöp udvarában. Sofonisbáról sose hallottam az 5 éves képzőművészeti egyetemi képzés alatt, ám Jáván, Soloban az egyetemi könyvtárban hogy-hogy nem, kezembe került egy könyv Sofonisbáról, itt találkoztam vele először. Amint a regény megemlítette, ismét utánanéztem, ki is volt ez az olasz festőnő. Nagyon elbűvölt.)

Már elkészültek az első firkás kompozíciók, amikor „véletlenül” bekapcsoltam a rádiót, és pont Amrita Shergilről volt egy műsor. Hát persze, Amrita. Levettem a polcról az albumot, nézegettem Amrita képeit, és kétségtelen volt, hogy őt is meg kell invitálni a festőnős teadélutánra. Jobbnak is találtam, ha nem ültetem magam a festőnők közé, nekem elég, ha felszolgálom a gyümölcsöket. Ők meg beszélgessenek.

A megvalósítás:  

Kata konyhájában vagyunk, a modellek: Kata, Sári, Csilla és én (rák, mérleg, kos és bak aszcendens, csupa kardinális személyiség, persze a kép szempontjából ez lényegtelen, de nekem mégis tetszik). Beállítom a mozdulatokat, tologatom a bögréket, almákat. A fejemben kész a kép, legalább is nagyjából. Több fotó készül különféle beállításokkal (Gyurka fotóz a zseniális vakuval), ezekből, és a festőnők önarcképeiből, róluk készült fotókból rakosgatom össze a „műhelyképet”, amit felhasználok a festéshez.

Elkészül a rajz, elkészülök az első réteggel. A színek és figurák a helyükön vannak, azaz mégsincsenek a helyükön, mert borul a kompozíció. Sofonisba sötét ruhája, és hogy még én is mögötte ácsorgok, túlsúlyossá teszi a képet a jobb oldalon, Amrita körül viszont a sok rózsaszín légiesít és túl könnyeddé tesz.

A megoldás egy kis fekete párna Amrita alá, illetve egy orchidea hátra a polcra. 

Így már rendben vagyunk.

 A Festőnők vendégségben képavatója nálad Márti, nagyon hangulatosra sikerült, és ott elgondolkoztunk azon, hogy lehetne még képavatókat rendezni. Jó alkalom a találkozásra. 

Nem tudok ellenállni a kísértésnek, hogy Márti festőnős képét ne tekintsem valami olyasfajta idősíkösszecsúszásnak, mintha Márti előre megérezte volna a festőcsoportunk alakítását, hiszen a csoport ötlete előtt festette meg a képet. Négyen vannak rajta, pont mint mi, és a karakterek fizikálisan is hasonlóak hozzánk. Sári ráadásul még modellkedett is Fridához. Zseniális színek vannak a képeden Márti, nem bírok betelni a konyhapolc világító kékjeivel. Külön vicces számomra (nem tudom, h tudatos volt -e a kompozíció során) hogy Frida kezében a cigaretta  függönyfüstben végződik... :-) A megalakulós fotónk sem áll távol a festmény kompozíciójától...