72-es troli a Podmaniczky utcában  2012 

73-as troli a Szondi utcában  2012

Emlékeztek, az interjúban egyet értettünk abban, hogy nem tudjuk sokszor miért festünk bizonyos dolgokat, sokszor valahol mélyebben, a tudatosság alatt érint meg egy-egy téma.... hát így vagyok én ezekkel a járművekkel....fogalmam sincs miért kell őket megfestenem.

Van nektek is amit nagyon nagyon nem értetek?  

Az, hogy honnan jönnek a képek, tényleg egy misztérium, engem is sokat foglalkoztat ez a kérdés. Aki nem alkot, az talán el sem tudja képzelni, hogy keletkezik egy kép. Én is többnyire úgy vagyok vele, hogy egyszerűen „csak lesz”. Kipattan az ötlet, bevillan, meglátom, és kész. És aztán, hogy melyik ötletből lesz végül kép, az is egy misztérium. Miért pont éppen az. De nem biztos, hogy a miérteket firtatni kell.

Az interjúban beszéltünk arról is, hogy tulajdonképpen azok a képek, amiket meg fogunk festeni az életünk során, akár már gyermekkorunkban is bennünk vannak. Zsuzsit emlegettük példának, milyen érdekes, hogy a gyerekkori rajzain ugyan azok, vagy hasonló motívumok láthatóak, mint a mostani festményein. (Zsuzsi, rakd fel őket a blogra!) Igazából egy csomó minden már ott van készen bennünk, csak ki kell bontani, rá kell lelni erre a belső magra, meg kell találni a saját világunkat.

Én a gyerekkori rajzaimon nem látom annyira a mostani motívumaimat, viszont tizenvalahány éve volt egy nagyon fontos álmom, aminek meghatározó szerepe volt abban, hogy úgy döntöttem, festő leszek.

Az álomban egy épületben bolyongok, míg a legfelső emeleten rátalálok egy folyosóra. Ennek a végén van egy üvegfalú szoba, ami tele van pakolva képekkel. Be akarok menni, hogy megnézzem a képeket, de az ajtó zárva. Tanácstalan vagyok, nagyon szeretném látni azokat a képeket, de nem tudom, hogy nyissam ki az ajtót.

Ezt egy olyan élethelyzetben álmodtam, amikor hosszú évek óta folytattam rajzi tanulmányokat, éveken keresztül másoltam nagy mesterek képeit, de sose vettem a bátorságot, hogy saját képeket fessek. Ez az álom viszont szólt, hogy rengeteg kép van belül, és ideje lenne megkeresnem a kulcsot, amivel kinyithatom az ajtót, és a napvilágra hozhatom a képeket. No, ez a folyamat azóta is tart…

Sári, hogy miért a troli, a villamos… ki tudja. De talán nem is ez a fontos kérdés. Ha nem is érted, de minden porcikáddal érzed belül, hogy meg kell festeni, akkor nincs kérdés. Aztán az is lehet, hogy egyszercsak jön a megvilágosodás, és hirtelen tudatosul valami, hogy mit is jelent egy motívum. Lehet, hogy benned érik meg valami, lehet, hogy egy néző észrevétele segít hozzá. Éppen ezért én is nagy érdeklődéssel hallgatom a képeimhez fűződő kommentárokat, mert sokszor én is így értek meg dolgokat azzal kapcsolatban, hogy mit is festettem. 

Na, például ez a kép is egy talány: 

Válasszatok - 125,5 x 60,5cm, olaj, vászon, 2012

Sok gondolat és bevillanó kép volt bennem egy olyan festménnyel kapcsolatban, ami nőt és almát vagy almákat ábrázol. A bűnbeesés tematikától Newton almájáig sok minden megfordult a fejemben, de hosszú ideig csak hagytam, hogy érlelődjön bennem ez a valami. Aztán nem akartam túl direktben és kétes módon filozofálni, valahogy azt kerestem, hogy lehetne a kép minél egyszerűbb. Izgatott még néhány festészeti kérdés is Mark Rothko és Bingeni Hildegard látomás képei kapcsán, hogyan kapcsolható össze a figura egy absztraktabb térrel. Azt tudtam, hogy a női arcot nagyon finoman, olyan reneszánszosan akarom megfesteni, de egyéb koncepcióm nem volt. A hulló almák gondolata először a szüret-ötletből jött, de végül ezt a címet elvetettem, mert a kép nézhető úgy is, hogy az almák nem lefele esnek, hanem a gravitációt meghazudtolva inkább felfele lebegnek. (Válasszatok!) Hogy 12 alma van a képen, valószínűleg nem a véletlen műve, de ezt sem kell túlgondolni. Persze, akinek ehhez van affinitása, csak tessék. 

Fontos volt ez a kép, eléggé megdolgoztatott. Először is a rothkos háttér megfestésekor úgy éreztem, szét kell feszítenem saját kereteimet. Én nem tudok lazán és oldottan festeni. Lehet, hogy furán hangzik, de a hátteret nehezebb volt megfestenem, mint a figurát. Aztán az alakkal is volt azért bajom, úgy éreztem, akaratom ellenére túlklasszicizálom,  túlfinomkodom. De a végére mégis összeállt, beért...

(Köszi a képcímet Sári, ez megint olyan festmény volt, ahol elakadtam a néven nevezéssel...)