ECCE  HOMO

Schnedarek Réka: ECCE HOMO (160x90) olaj, vászon

Ez számomra nagy mű, pláne az többi glóriás képeddel együtt. Jól kódolható az üzenet!

Osgyányi Sára: Érzők és érzéstelenek 2012 olaj-vászon 120x80

A Deák téri Aquvarium medencéjénél lampionok alatt ülnek az emberek, akkor, amikor a nyári este elkezdődik. Némelyiküknek van bőrszíne, némelyiküknek nincs, hogy kiemeljem, bizonyos nézőpontokból  mekkora különbségek vannak az emberek között. Van aki beleolvad a környezet szürkületi kékes árnyalataiba, és így olyan, mintha nem is annyira lenne ott. A Lélekvisszahívás képemhez kapcsolódik a tartalom. Nagyon egyszerűen fogalmazva, itt vannak akik jelen vannak, és érzik az életet és a másik embert, vannak akik nem. Most csak azt kutatom, hogy lehet úgy nézni a dolgokat, hogy a legvalódibb valóságnak az érzést veszem. Minden fontos fogalmat visszahúzok, és maradjon az érzés. Az érzés mint a lélek mozdulata. Érzés és érzéshiány. Ha nincs érzés, jönnek az érzéspótló dolgok, az ego durva ügyei pl. a düh, pusztító hatalmaskodás, harag, indulat, sértett hiúság, sztorizási késztetés, beképzeltség, gőg, bosszú....ezeket úgy nézem, mint az érzelmi sivárság szeméttelepét, ahol részeink azért vesztegelnek, mert nem sikerült megsemmisülni időben. Őszinte érzéseket átélni, az nagyon bátor dolog....könnyebb elnyomni őket, mert átélni azt ami valódi odabent, néha félelmetes szabadesés az ismeretlenbe. Részleges megsemmisülés. És megtisztulás. Sokan sokfélét gondolnak az érzésekről, most ez csak az én személyes verzióm, és útkereső összegzésem. Nekem feladatom és egyik fontos élettémám lett, hogy meg tudjam különböztetni az érző állapotokat az érzéstelenektől. Meg az embereket is. 

Schnedarek Réka: Az elvesztett Egység nyomában (A la recherche de l'Unité perdue) , akril, vászon, 40cm50cm

Sárikám! 

Imádom ezt az izgalmasan kavargó vízfelületet, nekem a vizeid mindig a Jungi értelemben vett tudattalant juttatják eszembe. A felső rész, ahol ücsörögnek az emberek, az meg a tudatos szféra, az, amit a tudat fénye már megvilágított, az az élet a cselekvés, az érzések, a 3 dimenziós valóság. Persze így, hogy a tudatos területen is "mászkálnak" érzéstelen figurák, így még izgalmasabb a dolog, mert számomra olyan, mintha azok a zombikként élő szürke alakok a tudattalan kavargó habjaiból vetődtek volna az élők, és érzők közé... Szerintem az ilyen emberek a saját tudattalanuk foglyaiként tévelyegnek a világban, és csak reménykedhetünk, hogy a gondviselés egyszer megadja nekik azt, hogy a szeretet léket ejtsen ezen az őket a világtól elválasztó félelem szőtte és gyűlöletburkon és megrepessze azt. Így egyszer majd nem kell elzárniuk magukat a végtelen Isteni szeretettől, és talán megtapasztalhatják, hogy milyen jó megmerítkezni benne, majd pazarlóan tovább adni azt. Az én témám, ha nem is teljesen, de eléggé rárímel arra, amivel most foglalkozol. Az elvesztett egység nyomában című képem a teljesség, egység érzését kereső emberi lény fájdalmát, és folytonos kiegészülésre vágyó tudattalan törekvését ábrázolja. A tudás fájáról való evés (az elme folyamatos agyalása, monológja és az idősíkok,( múlt-jövő) közti ugrálása által létrejövő szenvedés, ami megakadályozza, h érezzük a jelen teljességét ) utáni elveszett paradicsomi állapotot siratja, a könnyeket a női oldal vállalja fel, neki talán könnyebben megy a sírás. A fragmentált, hol fényben, hol árnyékban levő arc- és lélekrészek  találnak rá a másik emberben őket kiegészítő lélekrészekre. Én inkább azt gondolom, hogy minden emberben vannak ilyen sötétben lévő, nem integrált lélekrészek, amiket csak más emberekkel való kapcsolódásunk, megéléseink által vagyunk képesek integrálni magunkba. Végül is ezt a témát festettem a portréimban is, csak itt most egy általános összegzését festettem meg ennek a gondolatnak. Néha nagyon fájdalmasak, néha boldogítóak ezek a tapasztalási folyamatok. 

Réka,

Ahogy néztem ezt a képet (még mielőtt bármit olvastam róla), jópár kérdés vetült fel bennem.

Hogyan fér össze a szimbólumok halmozása az absztrakt terekkel és a figurativitással? Tudatos döntés alapján születik-e meg a kép kidolgozottsága? A formák direkt ennyire elnagyoltak és kidolgozatlanok? A formanyelv alkalmas-e arra, hogy kifejezze a mögötte lévő tartalmat? – amit bevallom az írásod olvasásáig nem nagyon találtam, talán nem tudtam mit kezdeni a szimbolika összetettségével, vagy halmozásával, de az is lehet, hogy egyszerűen az nem tetszett, ahogyan a kép meg van festve. Valahogy olyan taszító és kaotikus érzést keltett bennem. Az íráson egyébként elámultam, hogy milyen jól meg tudod fogalmazni a gondolataidat, és az is átjött, hogy milyen mélységeket élsz át. De számomra az írásból és a képből más információ jön át.

Az eddigi képeid világa számomra koherens (gondolok például a portrésorozatra), ott is megjelennek szimbólumok, meseszerű elemek, de ott mégis van egy olyan döntés-sorozat, meg egy olyan arányrendszer, ami egyben tartja a képeket. Ez most viszont egy egészen új vonal…

Engem meg meglepett, hogy ide feltetted, meg a katalógusodba is beleraktad, mert szerintem ez a kép nem hozza a beletett tartalmakat, mert festészetileg nincs megoldva. Talán úgy festetted, olyan nagy, mindent elsöprő lelki küzdelemben, hogy attól már a festői tudásod kikapcsolódott, és most ha ránézel nem is a festményt látod, hanem a személyes nagyon fontos elemi küzdelmedre emlékszel általa, és azért nem látod, kívülről. A többi képedben tudás és érzés egyszerre vannak, legjobb példa most nekem a Halálos szerelem c. képed. Azok nekem befogadónak a tudásod a jó megoldások, miatt, az egységesen kezelt formavilág a színek.....minden ami tudás, amiatt átjönnek és átélhetőek, mert jó meg van csinálva, ésszel, és lélekkel egyaránt. Ja és az egyesülő szexuális absztrakt képed is katarzis, mert festészetileg megoldott, ezt látom és élvezem először, jó nézni, profi, élvezem, ezért beengedem, nézem nézem, és áramlik bennem a tartalom, amit bevisz. Ennél meg csak tiltakozom. De tudom, hogy pl Zsuzsinak tetszik és azt is érteni szeretném hogy miért. Lehet, hogy a torz arcokra vagyok túlérzékeny. Eleve a porté őrült kockázatos, mert odaidézünk valakit, aki ott lesz a lakásban és minket néz. A potré alól nem lehet kivonni magunkat, mert a társas (sebezhető) énünket markolja be, ha megfestettem, olyan mint egy családtag létező erő.

2012. 12. 16:

Igen, én a Fb-on néztem ezeket a képeket Réka, és én is csodálkoztam, hogy felraktad… mert az rögtön látszott, hogy valami nagy intenzitású érzések hullámoznak benned, és olyan történésekben lehetsz benne, amiben a mélységeiddel találkozol, és tényleg van olyan, hogy valami szétfeszít, és le kell festeni… de ezek a képek amolyan terápia-képeknek tűnnek, ami inkább a lelki utad, mint a festészeti fejlődésed része… ahol inkább az a fontos, hogy valamit kiadj magadból, de maga a festészeti forma nem átgondolt.

Jó, hogy megfested ezeket, ha kikívánkoznak, azon viszont lehet, hogy érdemes lenne elgondolkozni, hogy az ilyen jellegű képek mennyire legyenek publikusak, és mennyire van helyük a katalógusban a többi munkáid mellett.